Tanuljunk meg játszani – Playwork training

Múlt héten kedden délután kaptam egy sms-t az egyik munkatársunktól, hogy szerdán ne szokásos módon az oviba menjek, hanem lesz egy training, amin szeretné ha részt vennénk Natival, mert jól fog jönni a Holiday programhez. Négy alkalmas, minden szerdán a következő hetekben. Úgyhogy szerdán vele és még három helybeli fiatal önkéntessel beszálltunk a YMCA mini buszba (általában ezzel közlekedünk, ha többen megyünk valahová). Egy kis eltévedés után meg is érkeztünk egy másik városba, ahol egy ifjúsági központban volt a training. Két idősebb nő vezette, nagyon szimpatikusak és kedvesek voltak. Rajtunk kívül volt még két lány, akik egy nemzeti parkban dolgoznak (gondolom az ottani gyerekfoglalkozásokhoz kerestek ötleteket, módszereket), a többiek pedig – ahogy az egyik fiatal önkéntes mondta – „ázsiai anyukák” voltak (szerintem nagymamák is), vagyis többnyire indiaiak, és egy szintén (szerintem) indiai férfi, aki a második alkalom felét a napszemüvege mögött végigaludta. Körülbelül 18-20-an lehettünk az első alkalommal, második héten úgy 15-en. A csoport többségének voltak nyelvi nehézségei, szóval itt nem voltunk kisebbségben. A szokásos köröket futottuk: bemutatkozás, ismerkedős játékok, kis csoportokban írjuk fel egy listára, hogy mit szeretnénk. 

Én személy szerint arra számítottam, hogy tanulhatok néhány módszert vagy kapok néhány ötletet arra hogyan kell egyszerre több gyerekkel foglalkozni, játékot vezetni, hogyan lehet a problémás helyzeteket megoldani. Hát erről egyáltalán nem esett szó. Viszont láttam és hallottam sok érdekes dolgot a két alkalom alatt, amiért azt tudom mondani, hogy nem volt hiábavaló elmenni. Elsősorban a gyerekközpontúságot hangsúlyozták, vagyis azt, hogy meg kell adni a gyereknek azt a szabadságot, hogy eldönthesse részt akar-e venni egy programban, játékban vagy nem. Még akkor is, ha szülőként, tanárként, felnőttként úgy gondoljuk, hogy nagyon jó lenne neki, amit akarunk, ne erőltessünk semmit. A mi dolgunk annyi, hogy felkínáljuk a lehetőségeket. Ez viszont sokkal komolyabb feladat, mint amilyennek első hallásra tűnik. Itt kapcsolódik be az a dolog, amire már az oviban felfigyeltem, és ezek szerint nincs ez másképp máshol sem: a gyerekeket egyre inkább túlféltik. Nem is tudom megszámolni hányszor hallom egy nap azt, hogy „not safe”. Legutóbb már ott tartottunk, hogy a fogócskát az udvaron sem nézték jó szemmel. Az egyik vezető elmondta, hogy Birminghamban bezárták az összes gyerek „kalandparkot” egy haláleset után. Vagyis a fő probléma az, hogy sem a hivatalos szervek, sem a pedagógusok, és minden bizonnyal a szülők többsége sem akar felelősséget vállalni azokért a balesetekért, amik megeshetnek a gyerekekkel, ha megadjuk nekik a lehetőséget, hogy próbálkozzanak, feszegessék a határaikat. Pedig ha belegondolunk, a felnőttek fő feladata nem az lenne, hogy mindent kontrolláljanak és elrendezzenek a gyerek körül, hanem az, hogy biztosítsák nekik a biztonságos hátteret ahhoz, hogy maguk fedezzék fel a világot. Meg kell adni a lehetőséget rá, hogy koszosak legyenek, megsérüljenek, konfliktusba kerüljenek a többiekkel, frusztráltak legyenek, mert ezekre a tapasztalatokra szükség van ahhoz, hogy később magabiztosabban és felelősségteljesebben oldják meg a problémáikat. Tulajdonképpen ez a játék, nem csak szórakozás, nem csak tanulás, hanem az érzelmek teljes skálájának megélése is. A szülőknek pedig ott kell lenniük, hogy legyen kihez fordulni, hogy segítsenek, ha baj van, hogy megoszthassák velük az élményeiket, de ők maguk nem részesei a gyerek tapasztalatának. Megtalálni ezt az egyensúlyt nagyon nehéz, egész szemléletváltást és nagy kockázatvállalást követel, és ezt nem könnyítik meg a hivatalos szervek sem. Mégis én is úgy gondolom ez a legnagyobb ajándék, amit egy gyereknek adhatunk az életben, hogy történhet bármi, kerülhet akármilyen helyzetbe, csinálhat akármilyen hülyeséget akkor is lesz ott valaki, akihez mehet, aki segít neki. Persze ezt nem lehet pár óra vagy pár nap alatt megtanulni, mindenkinek egyénileg kell kialakítania a hozzáállását, de jó tudni, hogy vannak még akik így gondolják és ezt terjesztik.

Ezenkívül kaptunk még papírokat mindenféle definíciókkal a játékhoz kapcsolódóan. Közben játszottunk csoportos játékokat is. Az ázsiai anyukák nagyon aranyosak voltak, ahogy szégyenlősségüket leküzdve bekapcsolódtak, szaladgáltak, labdáztak és élvezték. Elmondásuk szerint legtöbben azért jöttek, mert nem találnak munkát, otthon vannak a gyerekekkel és szeretnének többet játszani velük, jobban érteni őket. Nagyon becsülöm őket ezért és örülök, hogy találkoztam velük. 

Az utolsó feladat arról szólt, hogy hogyan kezelnénk ifjúságsegítőként egy olyan esetet, amikor egy táborban felfedezzük, hogy az egyik gyerek valószínűleg családon belüli erőszak áldozata. Az egyes jelek kirakó darabokra voltak írva és csak az utolsón vált elég egyértelművé a helyzet. Természetesen megállapodtunk abban, hogy nem kell egyből a legrosszabbra gondolni, rengeteg oka lehet annak, ha egy gyerek rosszul van, ha nem akar a többiek előtt öltözni, sőt a sebhelyek is normálisak, ha a fent említett módon van lehetősége felfedezni a világot. A végső konklúzió pedig az volt, hogy akkor is, ha elég alapos a gyanúnk, a gyerek az első, nem az, hogy magunkat bevédjük. Vagyis ha élvezi a játékokat, szeret a többiekkel lenni, ne vonjuk ki erőszakosan, (azért mert fel kell venni  a jegyzőkönyvet és jelenteni kell a dolgot) és ne erőltessük, hogy beszéljen erről a nyilvánvalóan kényes témáról, ha nem akar vagy még nem bízik meg eléggé bennünk. Ugyanaz a feladat, mint általában. Megteremteni azt a környezetet, ahol biztonságban érezheti magát és lassan közelíteni felé. Azonban egy dolgot nem tehetünk: nem ígérhetjük meg neki, hogy titokban tartjuk a dolgot. A szükséges lépéseket meg kell tenni, a kérdés csak az, hogy hogyan. Minden eset egyéni, függ a gyerek személyiségétől, a mi személyiségünktől, az ügy súlyosságától, a helyszíntől, és biztos még rengeteg más tényezőtől is. De mindig a megoldást kell keresni, és a felnőttnek kell vállalnia a kockázatot.

Számunkra ennyi volt a tréning. Ha három alkalmon részt tudtunk volna venni, kaptunk volna egy oklevelet, de jövő héten szerdától péntekig az On Arrival Training lesz a program Londonban, utána pedig szintén szerdán indulunk Dublinba négy napra. Szóval a május eleje nagyon izgalmasnak ígérkezik.

The spaghetti incident – Napjaim az oviban

Eddig még nem írtam róla, pedig ez az a hely, ahol a legtöbb időt töltöm. A nursery vagyis hivatalosan pre-school. Ebben a hónapban egy hét kivételével heti két-három alkalommal voltam/vagyok az oviban. Február végén és márciusban is hasonlóan volt. Én magamban ovinak hívom, bár ez nem egészen pontos meghatározás, mivel az angol oktatási rendszer kicsit másképp működik. Ha a tevékenységüket a mi rendszerünkben kéne elhelyezni, azt mondanám bölcsi, ovi és iskola előkésztő egyben. 2-4 éves gyerekek járnak ide, a szobatisztaság nem feltétel, sokan közülük még pelenkásak, de ez nem jelent problémát. Reggel 10-től délután 3-ig vannak ott, a legtöbben mind az öt órára, néhányan csak az első kettő és félre vagy csak délutánra. Egy-két gyereket már 9-re hoznak és ott reggeliznek. Mi fél 9-re megyünk és segítünk előkészíteni a terepet. Itt van a mellettünk lévő épületben a YMCA-nél, de ők egy külön szervezet a csak a termet bérlik. Mivel itt szinte minden programhoz ugyanazt a termet használják, minden nap délután egy sarokba pakolunk minden cuccot, pénteken pedig a kinti tárolókba, hogy hétvégére teljesen üres legyen.

Segítünk mindenben, amiben tudunk vagy amire megkérnek (előkészíteni a gyerekeknek a kézműves foglalkozást, ebédhez teríteni, elmosogatni) de alapvetően a gyerekekkel vagyunk. Mindig legalább két felnőttnek kell lennie ott ahol gyerekek is vannak, de általában többen vagyunk.  

Hasonlóan ahhoz, ami nálunk is kezd divatba jönni, projektekben, témákban gondolkodnak. 5-6 hetes periódusok vannak, melyek mind más téma köré szerveződnek (pl. most a vadon élő állatok vannak, előtte a farm volt). Ez abban nyilvánul meg, hogy ilyen témájú meséket olvasnak nekik, előkerülnek ehhez kapcsolódó játékok és amiket készítenek azok is ehhez kapcsolódnak. Mivel nagyon nagy az életkori eloszlás, a fejlesztő foglalkozásokhoz külön választják a kisebbeket és a nagyobbakat. Leginkább a számokat és a betűket hangsúlyozzák, néha úgy érzem már túlságosan is. De nem vagyok óvodapedagógus, nem tudom hogyan kéne ennek működnie, csak azt írom le, amit látok. Annak ellenére, hogy irodalmár vagyok, úgy gondolom nem az a legfontosabb, hogy egy gyerek négy éves korára ismerje a betűket. Arra majd ott lesz az iskola. Persze szabad játékban sincsen hiány, rengeteg játékuk, jelmezük van, valamelyik állandó néhányat cserélnek hetente.

Az nagyon tetszik, hogy mindig van valami tapintással kapcsolatos játék. Flubber (egy a zselészerű, félig folyékony, félig szilárd anyag, kint az udvaron szokták kitenni nekik egy kerek asztalra, aminek szegélye van). A farm projekt alatt egy tartályban föld volt, abba lehetett eltemetni igazi és műanyag zöldségeket. Természetesen klasszikus homokozó is van, szintén tartályban. Legutóbb pedig egy tál főtt spagettit borítottak ki nekik, amit megszórhattak csillámporral és turkálhattak benne. Ezért már kevésbé lelkesedtem két okból is; egy: szeretem a spagettit és szívesen ettem volna egy tállal ahelyett, hogy a kukába dobjam, kettő: nem volt jó mulatság feltakarítani, különösen a csillámporral együtt.

Szeretem a kicsiket, nagyon aranyosak, elevenek. Jó velük játszani, olvasni nekik, feladni rájuk a kis kabátjukat, a jelmezeiket. Az ovi jó arra is, hogy az ember hozzászokjon az angol nyelvhez. Persze a staffal itt is kommunikálni kell, de ugyebár itt a környezetből adódóan is türelmesebbek, megértőbbek. A gyerekek meg nem törődnek az akcentusoddal, azzal sem, ha valamit rosszul mondasz. Ha pedig nem érted, amit ők mondanak, akkor addig mondják, amíg ki nem találod vagy egyszerűen csak továbbállnak valamelyik óvó nénihez. Néha persze akadnak olyan helyzetek, amikor nehezebb, például amikor akkora hangzavar van, hogy nem az idegen nyelv jelenti a legnagyobb kihívást, hanem az, hogy egyáltalán meghalljam, mit akarnak mondani.

Azelőtt keveset voltam ilyen kicsi gyerekek között, számomra is meglepő volt, hogy mennyire jól bírom. Ez a projekt nem túl népszerű a régebbiek körében. Persze én sem vagyok a fáradhatatlan fajta, a heti három alkalmat már kicsit soknak éreztem. Egy rokonnal, ismerősök gyerekével babázni egészen más, mint amikor ilyen sokan vannak. Amilyen kicsik olyan hangosak, (és ahhoz is lenne egy-két szavam aki játék szerszámosládát vett nekik kalapáccsal meg felhúzható fúrógéppel) engem leginkább ez fáraszt le. De nagyon szeretem őket, így nem tudok rosszul érezni irántuk, akkor sem ha a legritkább esetben csinálják azt amit mondok. Nem lehet folyton azt mondani nekik, hogy maradjanak csendben, valahol kell, hogy szaladgáljanak meg sikítozzanak. Csak az a gond, hogy ez az ovi ezzel a pici kerttel kevés ehhez.

Sutton Coldfield

A város ahol élek, Birminghamtől kb. 12 km-re van. Nem tudom, hogy közigazgatásilag hogyan kapcsolódik hozzá, azt hiszem, hogy önálló város, bár néha együtt emlegetik Birminghammel. Csendes kertvárosi környék, de a központban megtalálható minden, amire szükség lehet. A szállásunktól kb. 10 perc séta lejutni. Van egy kis mozi is, ahol már láttam három filmet. Egymást érik a pubok, innek, gyors és elegáns éttermek, mindenféle üzletek is vannak, fél óra sétára pedig nagy hipermarketek is. Mindenhol gyönyörű, téglaborítású nagy házak, villák vannak. Annak ellenére, hogy mind egy kicsit más alakúak és mindegyikben van valami egyedi, mégis nagyon egyformának tűnnek. Amikor azon a környéken sétálok, ahol csak házak vannak, néha az az érzésem, mintha minden utca ismerős lenne, mert mindegyik majdnem ugyanaz, mint az előző. 

A Sutton Park a város legnagyobb parkja. Voltunk már ott egy párszor, de még mindig nem jártam be egészen. Kis erdős részek, mezők és tavak vannak benne. Sok állatnak ad otthont. A tavak körül vízi madarak, sirályok, hattyúk, ludak élnek, akik annyira megszokták az embereket, hogy egészen közel lehet menni hozzájuk, ha az úton sétálgatnak. Annyi vörösbeggyel pedig még soha nem találkoztam, mint itt a fák között. Rengeteg szürke mókust lehet látni, nem csak a parkban, a házak környékén is. Állítólag a mezőn tehenek szoktak szabadon legelni. Hozzájuk még nem volt szerencsém, viszont szabadon élő nyulakat láttam már. Van egy Donkey Sanctuary (Szamár Menedék), ahol mentett és gondozásra szoruló szamarak élnek, be lehet menni hozzájuk, meg lehet őket simogatni.

Mivel ez egy kisváros, mindennek elég „vidéki” menetrendje van. A boltok nagy része, egy-két élelmiszerbolt kivételével bezár hétköznap 5-kor, ezenkívül a könyvtár is. Vasárnap kevesen nyitnak ki, és azok is hamarabb bezárnak. Ahogy már említettem, rengeteg pub van. Ezek hétköznap este egy-két kivétellel általában üresek. Komolyan. Egyszer kedd este akartunk lemenni, két helyen is csak a személyzetet találtuk. Úgy látszik akkor mindenki azt a harmadikat választotta, ahová végül betértünk. Nekem tetszenek a pubok. Budapesten az ilyen helyeket mindig nagyon sznobnak találtam, és túl drágának. Az árakban persze itt sincs változás, hacsak nem az, hogy még magasabbak, de a vendégek és a pultosok is teljesen normálisak, lazák. Mivel itt csak pubok vannak, senkinek nincs oka azt gondolni, hogy egy elit helyen van és fennhéjázóan kell viselkednie. Hétfőnként a Gate innben élőzenés estét tartanak, eddig ez tetszik nekem a legjobban. Ha jól vettem észre amatőr együttesek, énekesek állnak ki a mikrofonhoz. Régi számokat és minden bizonnyal a saját szerzeményeiket adják elő. A közönség is vegyes, sokan vannak az idősebb korosztályból is, legutóbb is táncra perdült egy pár, nagyon aranyosak voltak. Táncos clubban eddig csak egyszer voltam. Nem is gondoltam volna, hogy ilyesmi is van itt, nem is egy. Amelyikben voltunk, az egy pincehelyiség és csak éjszaka nyit ki, szóval nem csoda, hogy nem láttam.  

Mindent egybevetve jó ebben a városban élni. A hirdetésben, amire jelentkeztem Birmingham volt megadva. Kissé aggódva nézegettem a szürke épületekről és a nagyvárosról készült képeket neten, aztán a welcome letterben már Sutton Coldfield szerepelt. Akkor sem tudtam eldönteni, hogy Birmingham része-e, vagy önálló város, de mindegy is, a lényeg, hogy nagy öröm nekem, hogy nem kell messzire mennem, hogy fákat és madarakat lássak.