2016. május 30., hétfő

Céad míle fáilte




Az írországi kirándulás, már a megérkezésünk napján szóba került és végül márciusban foglaltuk le a jegyeket. Dublinban töltöttünk négy napot, május 11-től 14-ig. Megnéztük a várost, csatlakoztunk egy walking tourhoz, ahol egy nagyon lelkes ír idegenvezető vezetett körbe minket a folyó déli oldalán, minden nevezetességhez valami magyarázatot, érdekességet fűzve. Tőle hallottuk a címben szereplő ír nyelvű mondatot is, ami egy köszöntés, szó szerint "one hundred thousand welcomes" vagyis "százezer üdvözlet". Utána szétváltunk, néhányan a Guiness storehouse-ba mentek, hogy megnézzék hogy készül a híres ír sör. Engem a sör annyira nem érdekel, itt csak azért iszom, mert a bor nagyon rossz. Hárman maradtunk, de mindhárman másfelé mentünk, úgyhogy megint volt időm egy kicsit egyedül csavarogni a városban, és csinálni néhány jobb képet, mint az idegenvezetés alatt. 









Esténként bejártunk egy csomó ír pubot a Temple baron, és azon kívül is. Mindenhol élőzene volt, amit imádok, egyik helyen ír sztepptáncot is láttunk. Az utolsó napot pedig az állatkertben töltöttük.
De a legemlékezetesebb az utolsó előtti nap volt, amikor ellátogattunk Howthba egy tengerparti faluba Dublin külvárosában. Életemben először láttam a tengert. Eddig úgy képzeltem, hogy olyan, mint egy hatalmas tó, aminek nem lehet látni a túlpartját és nem értettem miért van mindenki annyira oda érte. De amint leszálltunk a vonatról, már tudtam. Benne van a levegőben, a víz is más, olyan, mintha élne, ahogyan a hullámok csapkodják a sziklákat. Az egyik oldalon látni lehet az Ireland’s Eye nevű szigetet, a másik oldalon viszont csak a horizontot. Órákat töltöttünk azzal, hogy hol itt hol ott ültünk a parton, fényképezkedtünk, heverésztünk együtt, de mindenkinek megvolt a maga „ideje a tengerrel”. Én úgy éreztem egésznap ott tudnék ülni a sziklán és nézni a hullámokat. Miután összeszedtük magunkat elindultunk az egyik turistaúton fel a sziklás dombra, ahonnan még szebb kilátás nyílt a partra és a falura. Az út hol gyönyörű sárga virágokkal volt szegélyezve, hol, pedig azokkal a tüskés fekete bokrokkal, amik nekem az Oroszlánkirályt juttatták eszembe. Amikor leértünk még egyszer lementünk a partra és néhányan, ha már a tengernél vannak, nem akarták kihagyni a fürdést, még akkor sem, ha az Északi-tenger az, és a hőmérséklet éppen hogy csak megközelítette a húsz fokot. Kicsit odébb is vígan pancsolt két gyerek, de már hozzászoktam, hogy az ittenieknek egészen más a hőérzékelése. A mieink is kiállták a próbát, alámerültek a tengerben és felvétel is készült róla. Én addig a napon süttettem magam, szépen le is barnultam. Késő délután indultunk vissza. Ez volt eddig a legszebb kirándulásunk.










2016. május 28., szombat

There’s no place like London



A tréning minden alkalommal véget ért legkésőbb délután négykor, az utolsó pedig kettőkor. Mivel szerdától péntekig tartott, a szombatot pedig megkaptam szabadnapnak úgy terveztem maradok a hétvégére és körülnézek Londonban, mert még soha nem jártam ott. Egy másik hostelben foglaltam ágyat két éjszakára. Nem volt egyszerű megfizethető szállást találni egy héttel az indulás előtt, úgy hogy ne kelljen a város másik végébe menni érte, de végül megtaláltam, a London Backpackerst. Igaz, ez is a külvárosban van, de a metrómegállóhoz elég közel, és a környék sem vészes. Maga a hostel nagyon csendes, nyugis, barátságos volt és tiszta. Ha legközelebb járok Londonban akkor is oda fogok menni. Háromemeletes ágyak voltak, szerencsére én az egyik alsó ágyat kaptam meg. Miután lepakoltam és ettem két csirkés szendvicset visszamentem a belvárosba.

Régebben azt gondoltam, hogy egyedül utazni kicsit szomorú és talán unalmas is. Azonban amikor a hosszúra nyúlt búcsúzkodás után végre otthagytam a többieket, igazából nagyon megkönnyebbültem. A három nap alatt, a tréning után délután meg este mindig mentünk valahová, de minél többen indultunk neki, annál nehezebb volt. Első este csak E.-vel (Finnországból) és F.-fel (Palesztinából) indultunk el és betértünk néhány pubba meg egy vízipipa-bárba. Sokat beszélgettünk az országainkról, a munkánkról, és berúgtunk… legalábbis én berúgtam. Nati sms-ét, amiben kilenc körül megírta, hogy a többiekkel együtt melyik pubban van, csak éjfélkor vettem észre. Aztán mivel Londonban is bezár minden pub tizenegy-éjfél körül, visszamentünk a hostel bárjába, ahol biliárdoztunk és találkoztunk mindenkivel. A második este háromnegyed órát vártunk arra, hogy mindenki összegyűljön a hostel előtt, aztán még további tizenöt perc alatt vitattuk meg, hogy merre menjünk, a folyó partra vagy egy pubba és ha pubba akkor melyikbe. Amikor végre megindultunk a következő sarkon megálltunk, hogy megvitassuk, hogy ki merre akar menni. Bennem már eléggé felment bennem a pumpa ettől a helyzettől, nem akartam a folyóhoz menni mert úgyis lesz még két és fél napom a városnézésre. Szóval E.-vel, akinek szintén elege lett, vettünk néhány sört és kiültünk egy parkba. Kb. fél óra múlva a többiek is csatlakoztak több hullámban. Még jó sokáig ültünk a parkban azután is, hogy hideg lett, aztán végre bementünk egy pubba.

A harmadik estén pedig egyedül voltam a városban. A Temze partján sétáltam és úgy éreztem egész éjszaka tudnék csavarogni. Nem bántam, hogy egyedül vagyok, minden szép volt, én meg szabad. Egyedül azt a barátnőmet tudtam volna elképzelni magam mellett, akivel ugyanígy éjszakába nyúlóan szoktuk járni a budapesti utcákat. Nagyon különös volt egyszerre megélni a vágyat a régi esték után és az örömöt azért mert itt vagyok és igazából nem szeretnék máshol lenni. A fő útvonalakon ugyanakkora, (ha nem nagyobb) tömeg volt, mint nappal, volt olyan utca is, ahol úgy gondoltam itt nem verekszem át magam. Végül 11 körül mentem vissza a hostelbe.





A következő napon délelőtt megnéztem a Tower-t, A St Paul’s Cathedralt (persze csak kívülről, néhány fotó erejéig, mert a belépőknek mindenhol elég borsos ára van) meg bolyongtam egy kicsit az utcákon csak úgy. Délben találkoztam E.-val a Hyde park előtt. Vettünk szendvicset meg kávét és kiültünk a fűre ebédelni. Még mindig tombolt a „nyári” meleg egy kis széllel enyhítve, úgyhogy a fél város is szintén kint ült a parkban. Utána elmentünk a British Librarybe, ahol csalódottan tapasztaltam, hogy érvényes olvasójegy kell ahhoz is, hogy az olvasótermekbe bemehessünk. Így csak az állandó kiállítást néztük meg: régi kották, eredeti kéziratok híres szerzőktől, vallási szövegek, az első nyomtatott szövegek oldalai. A Trafalgar square-en a hatalmas tömegben volt minden, ami a nagyvárosok fő terein szokott lenni: élő szobrok, jelmezesek, aszfaltfestők, hip-hop táncosok és egy néptáncos bemutató is. A National Galeryben szintén megnéztük az állandó kiállítást a festményekből. Utána a St James parkon keresztül a Buckingham-palota, a Westminster apátság és a Big Ben következett. Végül egy pubban zártuk a napot. Szeretem ezt a várost, hatalmas és mégis szép.




Vasárnap reggel a Temze keleti partján kezdtem a napot, megcsodáltam közelről a London Eye óriáskereket és fotóztam a másik oldalt. Utána visszamentem a Hyde parkba és a délutánt ott töltöttem a fűben heverészve, mert az idő változatlanul napos volt és meleg, igazi májusi hangulat. 






Már nagyon hiányzott ez a pár nap csoport nélkül, rohanás nélkül, alkalmazkodás nélkül, hogy a saját ritmusomban bámészkodhattam, eltévedhettem és mégis volt időm mindenre. Furcsa volt visszatérni Suttonba a nagyváros után. Mióta ennyi időt töltöttem itt, nem is tűnt fel, hogy milyen csendes és kicsi, amíg Londonból visszatérve nem jártam újra az utcán ami a szállásunkhoz vezet.

2016. május 22., vasárnap

OAT London



Ahogy említettem az előző bejegyzésben a Playwork tréning utáni héten kezdődött az On Arrival Training. Ez általában egy közeli nagyvárosban szokott lenni, ahol összejönnek azok az önkéntesek, akik nemrég érkeztek az országba. A „nemrég” elég tág fogalom, mi éppen május 3-án töltöttük be  a három hónapot, de találkoztunk egy spanyol fiúval, aki még nem is volt a munkahelyén, egyenesen Londonba jött. A többieknek annak idején Birminghambe kellett menniük, nekünk azonban olyan szerencsénk volt, hogy Londonban tartották. Az oda-vissza út költségeit visszatérítik, így a vonattal tudtam menni, aminek külön örültem, mert szeretek vonatozni, és a vonat állomás közelebb esett a hostelhez, mint a Viktori Coach Station, ahol a buszok állnak meg. A másik nagy szerencsénk a rendkívüli időjárás volt, végig húsz fok feletti hőmérséklet és napsütés.
Összesen tizennyolcan voltunk. Egy belvárosi hostel egyik termét bérelték ki a tréningre, és a szállásunk is a hostelben volt. Szerdától péntekig, két és fél nap. A már nagyon rutinos tréning metódus volt, bemutatkozós, ismerkedős feladatok, aztán kisebb csoportokra bontva nagy papírokra írtuk fel, hogy mit gondolunk, tudunk az adott témáról (az evs rendszere, jogok és kötelességek, lehetőségek az evs ideje alatt, kultúra stb.), aztán közösen megbeszéltük. Olyan is volt, amikor a két előadó tartott hosszabb-rövidebb előadást például a kultúrsokkról és a lehetséges megküzdési módszerekről, a beilleszkedésről, arról, hogy hogyan jöhetünk ki jobban a pénzünkből az itteni borsos árak mellett. A legtöbb információt mi már hallottuk korábban vagy kitapasztaltuk a három hónap alatt. Amiért mégis hasznosak voltak ezek az alkalmak az volt, hogy sokan bedobták a problémájukat, kérdésüket a fogadó szervezetükkel és/vagy egyéb témával kapcsolatban, az előadók pedig elmondták, hogy mit gondolnak róla, és hogyan lehetne megoldani. Sokan tapasztalták például, hogy az önkénteseket kihasználják, többet dolgoznak, mint amennyit lehetne, extra feladatokat terhelnek rájuk, amiknek semmi köze a projekthez, pénzek tűnnek el nyomtalanul (például a helybeli utazási költség térítéséről gyakran megfeledkeznek), nem azt a szállást biztosítják, amiben előzőleg megállapodtak és hasonlók. Az EVS a külföldi munka, tanulás, és szakmai gyakorlat, tapasztalat egyik legbiztonságosabb formája, mégis, mint minden rendszerben, és mindenhol ahol pénz is játszik, itt is megvan a lehetőség a visszaélésre. Ezért nem árt, ha tisztában vagyunk minden részlettel, és tudjuk hová fordulhatunk, ha problémánk akad a munkahelyünkkel. Az előadók megadták az elérhetőségüket, őket is felkereshetjük további tanácsért.
Beszéltünk a fejlődésről, az önfejlesztésről is, hogy milyen fontos, és milyen lehetőségek vannak rá. Ez ilyen év alatt rengeteget lehet tanulni. Ennek kapcsán eszembe jutott néhány olyan dolog is, ami otthon az egész indulás előtt még tudtam, de három hónap alatt az események, az újdonságok, a felmerülő nehézségek teljesen elfeledtették velem. Például azt, hogy találjak egy hobbit, hogy eljárjak más közösségekbe is és találkozzak másokkal a munkatársaimon kívül, hogy tudatosan fejlesszem a nyelvtudásomat. Ezekről majd írok külön, mert ez egy elég tág és fontos téma, örülök, hogy előkerült és kaptam hozzá motivációt. A másik jó dolog az volt, hogy találkoztunk a többi önkéntessel más szervezetektől, és ez nagy felfrissülés jelentett a szociális életemben. Nem panaszkodom, mert a helyzetem alapból különleges, hiszen kilencen vagyunk, a legtöbb helyen kettő vagy három evs szokott dolgozni, de olyan is előfordul, hogy valaki egyedül van. Megérkezéskor mindenki felírta a nevét meg az elérhetőségét egy papírra, amit aztán megkaptunk e-mailben. Persze magunktól is cseréltünk telefonszámot, és vannak akikkel később is tartani fogjuk a kapcsolatot.
Volt még egy előadás a kultúráról úgy általában, arról, hogy mennyi minden tartozik bele, hogy egészen apró eltérések a normalitás fogalmában két ember között mennyi konfliktushoz vezethetnek. Például az időhöz, a tisztasághoz való viszony, a beszédstílus, az elfogadott beszédtémák, a testbeszéd mind olyan dolgok, amik akkor is okozhatnak nehézségeket, ha mindkét fél a legjobb belátása szerint cselekszik. Sok érdekes dolgot elmondtak az angol szokásokról, mentalitásról is, még egy angol teapartit is rögtönöztek nekünk, mindenféle édességgel meg rágcsálnivalóval, amit ilyenkor fel szoktak kínálni.

Bár az előadók elmondták, hogy régen egy hetes volt ez a tréning, és azt ők jobban szerették, én úgy érzem ez a két és fél nap pont elég volt arra, hogy a lényeget elmondják és egy kicsit kitáguljon az itteni világunk.