Mid-Term Training – Az árnyékos oldal

Az On Arrival Traininghez képest a koordinátorunk időben küldött minket a félidős tréningre. Ezúttal nem Londonba utaztunk (sajnos), csak Birminghambe mentünk egy éjszakára. A vezető és a csapat nagy része is ugyanaz volt, mint előző alkalommal. Tizenegyen voltunk, mind lányok, közülük csak hárman voltak, akikkel nem találkoztunk még. Így egy rövid bemutatkozós kör után rá is tértünk a tárgyra. Tulajdonképpen nem is tréningnek nevezném, hanem inkább találkozónak. Mindenki elmondta a maga tapasztalatát a munkáról, a szervezetről, a szállásról, valamint értékeltünk. A legtöbbször előforduló probléma az volt, hogy nem becsülik meg eléggé az önkéntesek munkáját illetve nem tartják őket kompetensnek (akkor sem ha az illető egyéként is azon a területen dolgozik), ebből kifolyólag nem bíznak rájuk igazi feladatokat, a saját ötleteiért pedig sokat kell harcolni, különösen ha pénz is érintve van a dologban.

Szó esett még a szállásról is. A lányok kissé elhűltek, amikor meghallották, hogy hajléktalan vagy „problémás” fiataloknak fenntartott szálláson lakunk és egy egész épülettel osztozunk egy konyhán. Egy korábbi posztban írtam már a szállásunkról, most csak a tréningvezető magyarázatával egészíteném ki. Elmondta, hogy ez a típusú szállás egy „foyer”. (Ezt a szót is most hallottam először, pedig van hagyománya az országban, ahogy utánanéztem, nem csak a YMCA üzemeltet ilyeneket, egész hálózat épül rá. Talán annyira evidensnek találták, hogy nem vesztegettek rá szót, de én az ő helyükben elmondtam volna az önkénteseknek, hogy mi ez a hely és hogyan működik, ha már itt dolgoknak és élnek, hogy ne a félidős tréningen világosodjanak meg a pontos megnevezést illetően.) Leginkább, azt hiszem, átmeneti szállónak lehet fordítani. A helyzet nem olyan vészes, mint amilyennek tűnik: a szobák rendesek, igaz, hogy a bútorok ócskák, de minden szobának megvan mindene, azokhoz a budapesti kollégiumi szobákhoz képest, amikben vendégként megfordultam, azt kell mondanom, egy szavam sem lehet. A külön fürdőszobával pedig azoknál is jobban jártunk, akiknek lakást béreltek, hiszen ők hárman négyen osztoznak egy fürdőn, amíg mi csak ketten, vagy jelen esetben pedig egyedül vagyunk rá. A konyha az egyetlen kritikus pont. Minden szobának vannak külön edényei (kinek milyen állapotban hagyta ott az előző lakó), vannak „közös” sütőlapok is, de azokat soha senki nem mossa el, úgyhogy én vettem egy külön tepsit magamnak. Volt már olyan, hogy egy hétvégén át rohadt a pulton valami ételmaradék, és nagyon ritkán lehet tiszta állapotban találni az egészet. A lányok leginkább azt kifogásolták ebben, hogy az ember nem tudja magát igazán otthon érezni ilyen helyen. Vagyis az otthon fogalma leszűkül a szobára, ami számukra elképzelhetetlen és kényelmetlen állapotként jelent meg. Én egy jobbfajta kollégiumként tekintek rá, és annak megfelel. Amióta pedig egyedül vagyok egy szobában, tényleg nincs okom panaszkodni.

Számomra a legzavaróbb tényező a kommunikáció hiánya. Mindent mi tudunk meg utoljára, általában az utolsó pillanatban, a beosztásunk nincs egyeztetve a projektek időpontjaival, arról pedig hogy az egyes programok mit takarnak és hol lesznek semmilyen „hivatalos” tájékoztatást nem kapunk, kérdezősködésből, pletykákból tudunk meg mindent. Nekem általában lelkileg nem jelent gondot kérdezni, de sokszor érzem már kínosnak, hogy mindent külön kérni kell, mert olyan hatást kelt, mintha sok probléma lenne velem. De megtapasztaltam már, hogy ha nem teszem, akkor magától senki nem fog semmit mondani. (Ez alól egyedül az Upbeat projekt vezetője kivétel, ő mindig egyeztet velem. Érdekes, hogy a búcsúpartyn valahogy szóba került, és az angol munkatársak egyöntetűen megállapították, hogy nagyon szeretik őt, de „too much”. Nekem meg kedvem lett volna bemondani, hogy nem „too much”. ő viselkedik normálisan és ti vagytok azok, akiket nem tudok hová tenni.) Ezzel sem voltunk egyedül. A három francia lánynál előjött a híres francia-angol ellentét is, amely (az édes vs sós reggelin túl) a kommunikációban nyilvánul meg leginkább. Nem értik miért nem képesek az angolok egyenesek lenni, miért nem mondják meg, ha akarnak valamit, és miért nem nézik jó szemmel, ha valaki minden kertelés nélkül ezt teszi.

Az első alkalom után este tettünk egy sétát a városban, sokat fényképezkedtünk, aztán nagy nehezen (talán egy órába is telt) eljutottunk egy pubba, ahol vacsoráztunk. Másnap délután egykor pedig már vége is volt. Nem igazán töltött el megelégedéssel, hogy azt kellett hallanom, hogy Angliában más szervezeteknél sem becsülik jobban az önkénteseket (sőt a szervezett kirándulásokkal a YMCA kicsit előttük jár, a többiek nem mondtak ilyesmit… úgy érzem, nálunk ezzel próbálják kompenzálni a szervezetlenséget).

Ahogyan a tréningvezető is elmondta, rajtunk áll, hogy mit hozunk ki ebből a lehetőségből. Lehet, hogy a projekted nem olyan, vagy egyáltalán nem az, amire számítottál, de van x hónapod külföldön szállással, ellátással, olyan munkával, amiért szerinted érdemes dolgozni. Rajtad múlik, hogy mire használod, hogy mit teszel meg azért, hogy eredményesnek érezd magad, hogy tanulj, hogy megtaláld a saját utad a fejlődéshez.  Ez a két alkalom nekem leginkább arra volt jó, hogy még inkább szembesüljek vele, mennyire kevés időm van, és mennyi mindent akarok.

A búcsú

Szeptember 4-én elérkezett az a nap, amikortól egészen más lett az életünk itt a YMCA házban. A társaság kemény magja befejezte egy éves pályafutását és itt hagyott minket. Lindát, a legfiatalabbat közlünk már augusztus közepén elbúcsúztattuk, az egyetemi határidők miatt neki hamarabb kellett otthon lennie. Marta, Sandy és Jeremie pedig együtt indultak három hete vasárnap. Hetek óta készítettük a búcsúajándékokat, és miután Linda elment, már érezni lehetett, hogy a hangulat alább hagyott, mégis nem tudtam elképzelni milyen lesz azután, hogy mind elmennek. Velük is volt hivatalos búcsú tea party a nappaliban, amin a koordinátorunk és az egyik volt munkatársunk is ott volt néhány hónapos kislányával. Utána elmentünk a kedvenc pubunkba vacsorázni. Az utolsó estén pedig Jóbarátokat néztünk (ezt a szokást nyáron vezettük be). Másnap reggel kikísértük őket a vonatállomásra Birminghambe.

Én már nagyon sokszor búcsúztam életemben, és tudom, hogy a legtöbb búcsú nem örökre szól. Lehet, hogy ezért van az, hogy ott, abban a pillanatban nem sokszor nem érzek semmit. Csak akkor szorult el a torkom, amikor láttam, hogy a többiek sírnak. Ez nálam olyan, mint az ásítás, átragad. Igazán csak akkor éreztem meg a változást és az elmúló időt, amikor néhány nap múlva tudatosult bennem, hogy senki nincs a szemközti szobában, nem ugorhatok át csak úgy beszélgetni, és nem fogunk filmet nézni este a nappaliban.

Mindenkinek kell egy hely

„Everybody needs a place to stay.” Ez a YMCA egyik mottója. Ennek megfelelően a szervezet azzal is foglalkozik, hogy szállást biztosítson fiatalok számára a YMCA házakban. Mi is egy ilyenben lakunk. Három épület van: A, B és a Bungalow. A B épületben vannak az irodák, és ott van az az épületrész is, ahol az ovi, a holiday program és K-kats klub szokott lenni, az emeleten pedig szobák vannak. Mi az A épületben lakunk. Itt egyágyas és kétágyas szobák vannak, valamelyiknek van külön fürdőszobája, valamelyiknek nincs, ők a közös fürdőszobákat használják, egy nagy és egy kis konyha is van, lent pedig egy nappali. A Bungalow egy kis földszintes épület kerttel, ahol hat külön szoba van, két fürdőszoba és egy nagy konyha. Jelenleg senki nem lakik ott.

A szállások 18-30 év közötti fiatalok számára elérhetők. Van, aki már évek óta él itt, de sokan csak néhány hétre vagy hónapra jönnek. Sokan közülük tanulók vagy gyakornokok valahol a környéken, általában külföldiek. Azok, akik helyiek, a szociális helyzetük miatt veszik igénybe a szállást, mert nincs hová menniük (ahogyan ezt a Village People is megénekelte abban a bizonyos dalban J).  A harmadik csoport pedig mi vagyunk, az evs önkéntesek.

Az első megbeszélésünkön a koordinátorral már szóba kerültek a határok (bounderies). Vagyis az, hogy nem alakíthatunk ki szoros kapcsolatot a lakókkal. Ez nem azt jelenti, hogy nem állhatunk szóba velük, de például nem mehetünk el velük szórakozni, nem vehetjük fel őket Facebookon, nem folyhatunk bele a magánéletükbe. Ugyanez vonatkozik a fiatal önkéntesekre és azokra, akik az ifjúsági klubokba járnak. Ez egy munkahelyi etikett szabály, amely ha jól tudom minden szociális területet érintő szakmánál megvan. A koordinátorunk úgy fogalmazott, hogy tanár-diák kapcsolatként képzeljük el. Eddig teljesen rendben van, elméletileg, de a mi helyzetünkben van egy kis bonyodalom. Azt a részét értem, hogy nem prédikálhatunk a klubban arról, hogy ne dohányozz, ne igyál, ha a hétvégén együtt rúgtunk be. (Bár én amúgy sem prédikálnék, mert egyrészt felesleges, másrészt így is úgy is álszent dolognak tartom.) Meg még annak az elméletét is értem, hogy az YMCA-nél lakó hátrányos helyzetű fiatalok kapaszkodókat keresnek, ezért hajlamosak lehetnek túl erősen hozzákötődni bárkihez, akit elérnek. Mindegyik fél számára kínos vagy fájdalmas lehet, amikor kiderül, hogy az a kapcsolat, amit mi meg tudunk nekik adni nem az, amire ők vágynak. Nem beszélve arról, ha olyasmibe akarnának bevonni minket, ami ház szabályaiba vagy akár törvénybe ütközik, nem fogunk tudni kívülállóként, vagy a YMCA munkatársaként fellépni, ha barátok vagyunk. Ehhez is hozzátenném, hogy szerintem mindenkinek a saját felelőssége, hogy kivel barátkozik és mibe keveredik bele, tanácsolni lehet a távolságtartást, de ezek a szabályok rossz ízt és még több kínos szituációt hagynak maguk után. Például a nemzetközi tanulók vagy gyakornokok egyik kategóriába sem tartoznak, ők majdnem ugyanolyan helyzetben vannak, mint mi, csak máshol tanulnak, dolgoznak, de a határok rájuk is vonatkoznak. Egyszer például az egyik új lány azzal jött oda hozzánk, hogy nem tudja hogyan kérjen zsetont a mosógéphez, mert azt hallotta, hogy lakók nem beszélhetnek a munkatársakkal… A többiek pedig már az első napon elmesélték, hogy kisebb botrány volt abból, amikor kitudódott, hogy összebarátkoztak egy francia diákkal, aki ott lakott. (Ő már elköltözött mire mi megérkeztünk.) Gondolom ez lehetett az oka annak is, hogy a koordinátor nekünk majdnem egy órás kiselőadást tartott a határokról. Így elég felemás helyzetben vagyunk, hiszen egy nemzetközi környezetben élünk, sok emberrel, sok lehetőséggel, mégis csak egymással barátkozhatunk „legálisan”.

A koordinátorunk egyben a szállás főnöke is, így néha bekerül a beosztásunkba a „housing” is. Eddig nekem csak egy igazi feladatom volt ezzel kapcsolatban: Sandyvel közösen készítettünk egy posztert a munkakeresésről és az állásinterjúról. Elvileg lett volna egy esemény vagy klub, ahol beszélgetünk is erről, ötleteket, tanácsokat adunk, de a nyár folyamán elfelejtődött.

A munkánkhoz még egy dolog hozzátartozik. Hetente 1-2 alkalommal ügyeletben kell lennünk, ami azt jelenti, hogy arra az időre a szálláson kell maradnunk, és ha beindulna a tűzriasztó akkor nekünk kell foglalkozni vele. Illetve a mosógép és a szárítógép zsetonokkal működik, ezeket is az önkéntesektől lehet megvenni. Ha bármi szokatlan történik az ügyeletünk alatt, azt leírjuk a „duty book”-ba, más dolgunk nincs ezen kívül. Van egy lány, aki már nagyon régóta itt lakik, ő a „specialista” duty ügyben, ő mutatta meg a dolgokat nekünk. Nagyon kedves, közvetlen természete van, és azt hiszem ő veszi a legkomolyabban ezt a feladatot közülünk. Mostanában nem nagyon látom, pedig amikor idejöttem majdnem minden nap találkoztam vele. Mivel a szállásunk egyben a munkahelyünk is, soha nem szűnünk meg „staff member” lenni. Ez egy kicsit zavaró, de nem tesznek ránk annyi felelősséget, hogy kényelmetlenül érezzük magunkat miatta.

Volt róla szó, hogy az önkéntesek a Bungalow-ban fognak lakni, így teljesen külön helyünk lenne egy nagy konyhával és egy kis udvarral. Nyáron még erősen reménykedtünk benne, hogy majd átköltözhetünk, de ez azóta sem valósult meg.

A mi részlegünk a tetőtérben van, három kétágyas és egy darab egy ágyas szoba áll rendelkezésünkre. Egészen eddig osztoztunk egy szobán Natival, két hete viszont elfoglaltam a szomszédos egy személyes szobát, ezzel visszanyerve a régóta hiányolt privátszférámat, aminek nagyon örülök. Ez úgy történhetett meg, hogy azok, akik tavaly szeptemberben érkeztek, hazamentek, de erről majd a következő posztban írok.

A nyári Holiday programme

Augusztus 15-én kezdődött a nyári napközi, és egészen múlt hét péntekig tartott. Most már mi is egész napos beosztásban dolgoztunk, reggel 8-tól este 6-ig, heti három alkalommal. A régi vezető nemrég született csodálatos kislányával tölti épp az idejét, így egy volt fiatal önkéntes lány vette át a helyét fő szervezőként. Nagyon látszik az igyekezete: új dekorációkat, tájékoztatókat készített, sok új játék van, a foglalkozások és a napi rutin is sokkal szervezettebb. 

Nagyon jó hangulatban teltek a napok, a gyerekek már ismernek, sokan rendszeresen járnak, de vannak újak is. Jó idők voltak, sokat voltunk az udvaron, játszottunk, festettünk, süteményt sütöttünk. A sütésben ezúttal én nem vettem részt, inkább a kézműves foglalkozásokban segítettem. Irdatlan mennyiségű festéket szétlocsolva készültek önarcképek papírtányérra, Több óriás posztert is: egy nagy fáról, amin a gyerekek kézlenyomatai a levelek, egy tengeri, amire papírból kivágott színes, csillámporos halakat, medúzákat ragasztottunk, egy food circle, ami abból áll h egy négy részre szabdalt körbe kivágott zöldségeket, gyümölcsöket, élelmiszereket ragasztottak (természetesen a legkisebb cikkely volt a legzsúfoltabb a csokikkal, a rágcsákkal, meg a cukorkákkal). Egy „kalózhajó” is készült kartondobozóból… legalábbis annak indult, aztán csak összekenték annyi festékkel, amennyivel tudták. De nagyon élvezték, hogy tetőtől talpig festékesek lettek, az egyik kisfiúnak még a haja is. Homokképet is készítettünk, előre gyártott mintákkal ragacsos papíron, meg egy készlet színes homokkal. Bár így, hogy nem ők rajzolták meg és ragasztózták össze a képet jelentősen be volt határolva az alkotás, de így is tudtak kreatívak lenni, néhány kislány nagyon ügyesen keverte egy mintán belül is a színeket. 

Volt még „water fight” is, az egyik délutánon, amikor sütött a nap. Először csak ásványvizes üvegekkel (azokat, amiknek ilyen kulacsszerű teteje van, remekül lehet vízipisztolynak használni), poharakkal ment, aztán beszállt a vödör és a mosogatólavor is. Nekem 20 fok még mindig nem elég meleg ehhez a játékhoz, de őket nem zavarta, mindenki csuromvizes lett, mintha beálltak volna a zuhany alá (vagy esernyő nélkül indultak volna sétálni egy tavaszi napon). A gyerekeknek és az önkénteseknek volt váltóruhájuk, amit át is vettek utána.

Minden nap kellett alakítaniuk kettő vagy három csapatot, attól függően hogy hányan voltak. Választottak maguknak nevet, (ált a napi tematika szerint: tengerpart, olimpia stb…) és készítettek egy A3-mas posztert, amit aztán bemutattak a többieknek. A nap folyamán a csapatok pontokat kaptak az alkotásaikra, ha segítettek rendet rakni, ha normálisan viselkedtek. A nap végén a győztes csapat tagjai kaptak valami kis édességet. Az egésznek a végén pedig mindenki kapott egy érmet.

Az utolsó napon „party” volt: sütik, hamburger, hot-dog, játékok. Eddig ez volt a leghosszabb, és egyben a legjobb holiday programme.  

Ország, város, hegy, tó – Skócia

Nyár elejétől készültem erre az útra. Nyáron akartam menni, mert így még lehet esélyem jó időre. Sokat tervezgettem, számolgattam, hogy időben és pénzben jól jöjjek ki. Végül úgy döntöttem, hogy Glasgowban töltök két éjszakát, aztán a Loch Ness partján még kettőt, a Fort Augustus nevű kis faluban. Mindenképpen akartam látni a hegyeket és a tavakat is, nem csak egy nagyvárost. Egyedül mentem, egyrészt azért mert lehetséges útitársaim nem értek rá, másrészt azért, mert valahol akartam is újra egyedül utazni. Szeretem azt az érzést, amikor elindul velem a busz, amikor csak járom az utcákat, amikor bármi megtörténhet. Persze egy kicsit azért aggódtam, hogy négy nap sok lesz a jóból és magányos leszek a végére.

Vasárnap reggel indultam Birminghamből, délután értem Glasgowba 6 és fél óra buszozás után. Az úton végig esett az eső, de mire bejelentkeztem a hostelbe már ragyogó napsütés volt odakint. Miközben a konyhában iszogattam a kávémat, és nézegettem a térképen, hogy merre induljak, megismerkedtem Lucie-vel. Ő is néhány napja érkezett Németországból, szeptembertől itt jár majd egyetemre. Azt mondta eddig lakást keresett és még nem volt ideje jobban szétnézni, így végül együtt indultunk el délután és másnap is. Megnéztük a Necropolist, a Glasgow-i katedrális régi temetőjét. Szép csendes park a város felett, több száz éves síremlékekkel. 

Sétáltunk a folyóparton

Láttunk sok nagyon király falfestményt

Megnéztük a Kelvingrove Art Gallery and Museumot. Mint sok más helyen, itt is ingyenes az állandó kiállítás. Festmények, régészeti leletek, várostörténet, és kitömött állatok voltak.

Nem messze onnan, a Glasgow-i Egyetem épülete a Harry Pottert juttatta eszünkbe.

A botanikus kerteket mindenhol szeretem megnézni.

A második nap estéjén, pedig beültünk egy pubba, amely a Howling wolf névre hallgatott. Aztán a visszaúton betértünk egy másikba is, ahonnan élőzenét hallottunk.

Nagyon jó volt, hogy találkoztunk, jól megértettük egymást, akkor sem feszengtünk kínosan, ha éppen nem beszéltünk. Ritka az ilyesmi, legalábbis nálam. Szeretek beszélgetni, de nem vagyok egy fecsegős típus. Ha valakit még nem ismerek igazán, és kifogytunk az általános témákból, sokszor elkezdek görcsölni, azon jár az eszem, hogy most biztosan unalmasnak talál és minél jobban igyekszem, hogy eszembe jusson valami, annál nagyobb fehér folt van a fejemben, végül mindkettőnkre átragad a feszültség és annyi is az egésznek. Szóval, nagyon örültem, hogy ez az ismertség nem így végződött. 

Kedden délelőtt továbbindultam a Loch Ness felé busszal. A fennsíkon keresztül, a hegyek lábánál mentünk. A szemem alig vettem le az ablakról, talán csak annyi időre, amíg megkerestem a fényképezőgépemet.

Amikor megérkeztem Fort Augustusba, megint esett az eső. Csak a faluban néztem körül, vettem kaját a következő két napra és visszamentem a szállásra. Főleg családok, kiránduló párok meg csoportok voltak még ott. Ezúttal nem akadt útitársam. Másnap ragyogó napsütésben, pulóver nélküli hőmérsékletben jártam be a környéket.

A tópartot

Urquhart várát, Drumnadrochi tmellett

és hajókáztam a Loch Nessen

Aztán elindultam a Caledonian Canal mentén.

 

Ez volt a legmegnyugtatóbb sétám. Csak mentem előre és újra meg újra egyre szebb látvány tárult elém. Alig ment el mellettem egy-két ember két óra alatt. Különösen jó volt ez, mert minden szépség ellenére cseppet kiábrándító az állandó turistaáradat, az ajándékboltok minden sarkon és a töménytelen mennyiségű Nessie.

Sötétedésre értem vissza. Ez a két nap csendesen telt, gyönyörű helyeken. A szörnyhöz nem volt szerencsém, csak kacsákat láttam a hatalmas fekete tóban úszni, meg felhőbe burkolózott hegyeket az út mentén, erdőket a hegyoldalban, lila bogáncsmezőket, tavakat, lovakat, bárányokat.

Ezeket a képeket a visszaúton készítettem (reggel még sütött a nap):

Másnap korán reggel indultam és estére értem vissza a YMCA-be, szakadó esőben. A „meglepetés munka”, amiről egy korábbi posztban írtam, egy fesztiválon lett volna, a többiek már reggel el is mentek. Én a whatsappról tudtam meg, hogy én és Nati nem megyünk. (Csak zárójelben jegyzem meg, hogy ha ezt bele írták volna a beosztásunkba, csütörtök este éjszakai busszal tudtam volna visszajönni sokkal egyszerűbben.)

Skócia tényleg gyönyörű. A visszaúton folyton az járt a fejemben, hogy vissza kell majd jönnöm egy napon. Edinburghot most kihagytam sajnos, idő és pénz hiányában nem tudtam megcsinálni a háromszöget, ami az eredeti tervem volt, de biztos vagyok benne, hogy egyszer még visszatérek.