Az On Arrival Traininghez képest a koordinátorunk időben
küldött minket a félidős tréningre. Ezúttal nem Londonba utaztunk (sajnos),
csak Birminghambe mentünk egy éjszakára. A vezető és a csapat nagy része is
ugyanaz volt, mint előző alkalommal. Tizenegyen voltunk, mind lányok, közülük
csak hárman voltak, akikkel nem találkoztunk még. Így egy rövid bemutatkozós
kör után rá is tértünk a tárgyra. Tulajdonképpen nem is tréningnek nevezném,
hanem inkább találkozónak. Mindenki elmondta a maga tapasztalatát a munkáról, a
szervezetről, a szállásról, valamint értékeltünk. A legtöbbször előforduló
probléma az volt, hogy nem becsülik meg eléggé az önkéntesek munkáját illetve
nem tartják őket kompetensnek (akkor sem ha az illető egyéként is azon a
területen dolgozik), ebből kifolyólag nem bíznak rájuk igazi feladatokat, a
saját ötleteiért pedig sokat kell harcolni, különösen ha pénz is érintve van a
dologban.
Szó esett még a szállásról is. A lányok kissé elhűltek,
amikor meghallották, hogy hajléktalan vagy „problémás” fiataloknak fenntartott
szálláson lakunk és egy egész épülettel osztozunk egy konyhán. Egy korábbi
posztban írtam már a szállásunkról, most csak a tréningvezető magyarázatával
egészíteném ki. Elmondta, hogy ez a típusú szállás egy „foyer”. (Ezt a szót is
most hallottam először, pedig van hagyománya az országban, ahogy utánanéztem,
nem csak a YMCA üzemeltet ilyeneket, egész hálózat épül rá. Talán annyira
evidensnek találták, hogy nem vesztegettek rá szót, de én az ő helyükben
elmondtam volna az önkénteseknek, hogy mi ez a hely és hogyan működik, ha már
itt dolgoknak és élnek, hogy ne a félidős tréningen világosodjanak meg a pontos
megnevezést illetően.) Leginkább, azt hiszem, átmeneti szállónak lehet
fordítani. A helyzet nem olyan vészes, mint amilyennek tűnik: a szobák
rendesek, igaz, hogy a bútorok ócskák, de minden szobának megvan mindene,
azokhoz a budapesti kollégiumi szobákhoz képest, amikben vendégként megfordultam,
azt kell mondanom, egy szavam sem lehet. A külön fürdőszobával pedig azoknál is
jobban jártunk, akiknek lakást béreltek, hiszen ők hárman négyen osztoznak egy
fürdőn, amíg mi csak ketten, vagy jelen esetben pedig egyedül vagyunk rá. A
konyha az egyetlen kritikus pont. Minden szobának vannak külön edényei (kinek
milyen állapotban hagyta ott az előző lakó), vannak „közös” sütőlapok is, de
azokat soha senki nem mossa el, úgyhogy én vettem egy külön tepsit magamnak.
Volt már olyan, hogy egy hétvégén át rohadt a pulton valami ételmaradék, és
nagyon ritkán lehet tiszta állapotban találni az egészet. A lányok leginkább
azt kifogásolták ebben, hogy az ember nem tudja magát igazán otthon érezni
ilyen helyen. Vagyis az otthon fogalma leszűkül a szobára, ami számukra
elképzelhetetlen és kényelmetlen állapotként jelent meg. Én egy jobbfajta
kollégiumként tekintek rá, és annak megfelel. Amióta pedig egyedül vagyok egy
szobában, tényleg nincs okom panaszkodni.
Számomra a legzavaróbb tényező a kommunikáció hiánya.
Mindent mi tudunk meg utoljára, általában az utolsó pillanatban, a beosztásunk
nincs egyeztetve a projektek időpontjaival, arról pedig hogy az egyes programok
mit takarnak és hol lesznek semmilyen „hivatalos” tájékoztatást nem kapunk,
kérdezősködésből, pletykákból tudunk meg mindent. Nekem általában lelkileg nem
jelent gondot kérdezni, de sokszor érzem már kínosnak, hogy mindent külön kérni
kell, mert olyan hatást kelt, mintha sok probléma lenne velem. De
megtapasztaltam már, hogy ha nem teszem, akkor magától senki nem fog semmit
mondani. (Ez alól egyedül az Upbeat projekt vezetője kivétel, ő mindig egyeztet
velem. Érdekes, hogy a búcsúpartyn valahogy szóba került, és az angol
munkatársak egyöntetűen megállapították, hogy nagyon szeretik őt, de „too much”.
Nekem meg kedvem lett volna bemondani, hogy nem „too much”. ő viselkedik
normálisan és ti vagytok azok, akiket nem tudok hová tenni.) Ezzel sem voltunk
egyedül. A három francia lánynál előjött a híres francia-angol ellentét is,
amely (az édes vs sós reggelin túl) a kommunikációban nyilvánul meg leginkább.
Nem értik miért nem képesek az angolok egyenesek lenni, miért nem mondják meg,
ha akarnak valamit, és miért nem nézik jó szemmel, ha valaki minden kertelés
nélkül ezt teszi.
Az első alkalom után este tettünk egy sétát a városban,
sokat fényképezkedtünk, aztán nagy nehezen (talán egy órába is telt)
eljutottunk egy pubba, ahol vacsoráztunk. Másnap délután egykor pedig már vége
is volt. Nem igazán töltött el megelégedéssel, hogy azt kellett hallanom, hogy
Angliában más szervezeteknél sem becsülik jobban az önkénteseket (sőt a
szervezett kirándulásokkal a YMCA kicsit előttük jár, a többiek nem mondtak
ilyesmit… úgy érzem, nálunk ezzel próbálják kompenzálni a szervezetlenséget).
Ahogyan a tréningvezető is elmondta, rajtunk áll, hogy mit
hozunk ki ebből a lehetőségből. Lehet, hogy a projekted nem olyan, vagy
egyáltalán nem az, amire számítottál, de van x hónapod külföldön szállással,
ellátással, olyan munkával, amiért szerinted érdemes dolgozni. Rajtad múlik,
hogy mire használod, hogy mit teszel meg azért, hogy eredményesnek érezd magad,
hogy tanulj, hogy megtaláld a saját utad a fejlődéshez. Ez a két alkalom nekem leginkább arra volt jó,
hogy még inkább szembesüljek vele, mennyire kevés időm van, és mennyi mindent
akarok.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése