Summertime

Már éppen lemondtam róla, hogy valaha előveszem a nyári ruhákat, amiket a biztonság kedvéért bepakoltam, amikor hétfőn váratlanul beköszöntött a nyár. Huszonöt és harminc fok közötti hőmérséklet, napsütés. Természetesen mindenki haldoklik, a 23 fokos esti hőmérséklet is elviselhetetlen az angolok számára. Nekem pedig ez a normális nyári időjárás, és most nagyon boldog vagyok. Múlt héten valami megmagyarázhatatlan szorongás telepedett rám, amit nem tudott enyhíteni a kirándulás a Birmingham Botanikus Kertbe sem. Pedig gyönyörű volt. Jessyvel mentem, sok szép fotót csináltunk a növényekről, madarakról, lepkékről. 

Mégis amikor hazaértem rosszul éreztem magam, és a következő napokban sem találtam a helyemet. Aztán csütörtökön ismét útra keltem: először Londonba mentem, ahol este megnéztem Az operaház fantomját a Her Majesty’s Theatre-ben E.-vel, akivel az Arrival Trainingen ismerkedtem meg. Ez a kedvenc musicalem, és nagyon jó volt eredeti nyelven, élőben látni. Másnap délelőtt egy barátnőmmel találkoztam, aki épp Londonban nyaral. Körbevezetett Hampsteadben, London régi művész negyedében, szép 18-19. századi épületek, templomok, temetők között jártunk és a Golders Hill parkban, ahol van egy kis állatkert is.

Még aznap este buszra szálltam, hogy elmenjek a Newcastle-hez közeli Crook nevű kisvárosba, ahol két spanyol önkéntes lakik, szintén az On Arrival Trainingről. Nem tudtam milyen lesz az éjszakai buszozás, de úgy terveztem, ha este 11-kor indulok, hajnalra odaérek, mert több mint öt óra az út, és majd alszom a buszon. (A vonat gyorsabb és kényelmesebb, de a jegy körülbelül a tízszerese a távolsági busz árának, úgyhogy hálát adok az égnek, hogy bírom a buszozást.) Keveset aludtam, 2-3 órát megszakításokkal, de amikor megérkeztem hajnali 5-kor Newcastle-be nem voltam álmos. Csodálatos érzés volt a buszból látni a napfelkeltét a vidéki táj felett, aztán Newcastle üres utcáin elmenni a pályaudvarig. Onnan egy tíz perces vonatút visz Durhambe, majd a helyi járat Crookba, ami óránkként indul, úgyhogy egy órát vártam az állomáson. 

Mindkét város kisebb, mint Sutton Coldfield, igazi vidéki hangulatuk van, nekem nagyon tetszett. A két spanyol önkéntes egy olyan szervezetnél dolgozik, amely szolgáltatóház és otthon is egyben mozgássérülteknek és fogyatékkal élőknek, az ő szállásuk is ott van. M. szobájában van egy kanapé is, azon aludtam. Szombaton minután lepakoltam és reggeliztünk, visszamentünk Durhambe, ahol éppen a fúvószenekarok fesztiválja volt. Minden utcában játszott egy banda.

Vasárnap Newcastle-be mentünk, ahol a szokásos katedrális, vár körök után belefutottunk a Pride-ba. Mivel már a második nap vége volt, és az idő is elborult, nem igazán volt tetőfokán a hangulat, de jó volt látni, hogy nem vette körül az egészet általános, össznépi ítélkezés, és nem is a megbotránkoztatásról szólt. Egyszerűen kisebb fesztivál hangulat uralkodott: Színpadok, zene, vidámpark, árusok, arcfestés, civilszervezetek sátrai (természetvédők, vakokat segítő szervezetek is voltak). Belépő nem volt, csak adományt gyűjtöttek.

 

Hétfőn mentem haza egy újabb hosszú buszozással, ezúttal délután fél hatkor értem Birminghambe. Ott találkoztam a többiekkel, és elmentünk egy all you can eat japán étterembe, hogy megünnepeljük S. születésnapját. Ő nagyon szereti a japán, koreai, kínai dolgokat, és a kirándulásokon senki nem akar vele sushit enni, mert nagyon drága, úgyhogy ez jó ajándék volt neki. Én is nagyon örültem, hogy oda mentünk, mert egész nap csak egy tojásos szendvicset ettem, és imádom a halat meg a tengeri herkentyűket. Mindenből csak egy kicsi kóstoló méretű adagot kaptunk, de ez jó volt, mert így több mindent tudtam enni. A végére persze úgy éreztem, hogy három napra elegendőt ettem.

Ma pedig, ahogy már említettem, nyár van! A koordinátorunk nem számolta bele a beosztásunkba, hogy a projektvezetők mikor mennek szabadságra, illetve mikor lesz nyári szünet az egyes projektekben, így a héten lassan megtudtam, hogy szinte egyik projekt se fog futni a következő napokban azok közül amiken dolgozom. Ezt az ajándékba kapott jó időt, szabadságot és az ebből következő jó hangulatomat pedig arra fogom felhasználni, hogy kidolgozzam a saját projektemet, amit ősztől elkezdhetek megvalósítani.

We are all in this together

Ez már a 20. poszt, és még mindig nem írtam egy nagyon fontos dologról: a közösségről, amiben élünk. Ezt most pótolom. Ha az ember külföldre megy egyedül, az egyik legmeghatározóbb dolog abban, hogy hogyan érzi magát az, hogy milyen emberek veszik körül. Nekünk minden szempontból speciális helyzetünk van. Egyrészt sokan vagyunk: amikor megérkeztünk összesen kilencen voltunk, most már csak heten, mert a két első fiúnak lejárt az ideje (tavaly áprilisban és májusban jöttek, egyikük hazament, a másiknak rendes állást ajánlottak a szervezetnél így ő még mindig itt lakik, de már nem önkéntes). Ahogyan azt már említettem, a hosszú távú projekteknél általában egy szervezet kettő vagy három-négy önkéntest fogad, de olyan is van, hogy csak egyet. Másrészt én és Nati körülbelül akkor érkeztünk, amikor a többiek már a félidejüknél voltak. Négyen szeptembertől vannak itt, egy francia fiú pedig októbertől. Valaminek a közepébe csöppentünk bele, és ezt én érzem még most is. Sok közös élményük van, más feladataik, így az ő evs tapasztalatuk egészen más mint a miénk. Nagyon befogadóak, kedvesek és nyitottak voltak velünk. Úgy érzem, részemről a kezdeti feszültséget sikerült legyőzni, de nyilvánvaló, hogy ennyi ember között már kialakulnak a kisebb csoportok. A kemény mag az a négy ember, akik szeptemberben egyszerre jöttek. Hozzájuk tartozott még T. az a luxemburgi srác, aki májusban hazament. Az ő távozása nagyon megviselt mindenkit, akkor éreztem igazán, hogy mennyire kívülálló vagyok, mert amíg a többiek sírtak meg nézegették a közös videókat, én azt sem tudtam, mit mondhatnék neki búcsúzóul, hiszen alig ismertem. Akik négyen maradtak: L. (19, Németországból), M. (23, Spanyolországból) S. (28 Luxemburgból) Jer (26 Franciaországból), ők a legösszetartóbbak. Egy kicsit irigylem is őket, az együtt töltött év alatt barátság alakulhatott ki közöttük, már tervezik, hogy később is tartani fogják a kapcsolatot, meglátogatják egymást otthon. Jes (23, Franciaországból), aki októberben érkezett szintén kiszorult egy kicsit a társaságból. Ő nem szokott eljönni azokra a kirándulásokra, amiket csak magunknak szervezünk és általában a közös programokban sem vesz részt. Egyébként barátságos, kedves srác csak valószínűleg nem szereti a nagy társaságot. És vagyunk mi Natival, akik bekapcsolódtunk az életükbe. Szerintem elég szerencsétlen helyzet volt, és sokban hozzájárult ahhoz, hogy még most is kicsit kívülállónak érzem magam, hogy az első hónapban olyan beosztásunk volt, amiben csak egymással dolgoztunk mindig ugyanott, ugyanabban az időben, ehhez pedig még hozzájön az is, hogy egy szobában lakunk. A legfőbb ok persze az volt, hogy nekem alapból nehézségeim vannak a kezdeményezőkészségemmel és a kialakult közösségekbe való beilleszkedéssel, de hát ez a helyzet nem könnyítette meg a dolgomat. Annak ellenére, hogy a koordinátorunk szándéka éppen az ellenkezője volt. Ahogyan azt többször is elmondta, úgy gondolta nehéz lehet nekünk egy új országba, idegen nyelvű környezetbe csöppenni, ezért talán jó lesz, ha az elején együtt vagyunk és van valaki, akire támaszkodhatunk. Számomra egyszerűbb lett volna az alkalmazkodás, ha az elejétől a többiekkel dolgozhatok, így hamarabb és könnyebben megismerhettem volna őket, és kevésbé éreztem volna, hogy mi ketten el vagyunk szigetelve. Ezt majd megemlítem neki a féléves beszélgetésünkön, ha sor kerül rá. Ha akarnak még új önkénteseket fogadni, talán hasznos lehet. A mi csoportunk volt az első evs generáció a Sutton Coldfield YMCA-nél, tehát érthető, hogy részükről is voltak/vannak nehézségek, velünk együtt ütköznek először a problémákba, velünk tapasztalják ki a hibákat, a lehetőségeket.

Ami még érdekes faktor, az az életkorkülönbség. Nagyon széles skálán mozog nálunk az életkoreloszlás. Én már a 28-at töltöm be augusztusban, szerencsére nem egyedül vagyok így, S. egyidős velem, viszont a többiektől több év választ el. Általában nem érzem a nagy korkülönbséget, mert a legfiatalabbak is elég érettek, csak néha döbbenek rá, hogy néhányuk és köztem majdnem 10 év van. Akármennyire is közhely, más a viszonyunk a közösségi médiához, a szelfikhez, az én korosztályom más volt 18-19 évesen. Nem ugyanazok a kulturális emlékeink: a Ponyvaregény (aminek a zenéjére mi a szalagavatón táncoltunk) nem tartozik bele az alapba, de a High School Musical (ami nekem semmit nem mond azon kívül, hogy egy időben mindenhol a szereplők fotóit lehetett látni) fontos nekik, annak ellenére, hogy ők sem tartják egy kiemelkedő alkotásnak, inkább csak viccelődnek vele, de mégis ott van az ismerendő filmek között.

Mindezek ellenére azt mondhatom, hogy élénk közösségi életet élünk. Együtt ünnepeltük a húsvétot egy nagy közös ebéddel, játékokkal, filmnézéssel.

Tavasszal minden hétvégén valaki főzött valamit ebédre a többieknek a saját országa konyhájából, és sütöttünk közösen palacsintát, pizzát is. A születésnapokat megünnepeljük étteremben, pubban. Közös kirándulásokat szervezünk: voltunk Oxfordban, Manchesterben, Dublinban, remélem a nyáron összejön még egy.

Ha pedig éppen nincsen semmi esemény, megnézünk egy filmet a nappaliban.

Nehezen tudom elképzelni, hogy mi lesz, ha szeptemberben elmennek. Arról, hogy lesznek-e újak a helyükre még mindig nem hallani semmit. A koordinátorunk június óta beteg, e-mailben, skype-on el lehet érni, de így az információk és az ügyintézés még lassabban megy, mint eddig. De úgy érzem ez a másfél hónap nagyon gyorsan el fog telni (nyáron mindig rohan az idő) és hamarosan meglátjuk mi lesz, addig is igyekszünk minél többet beletenni a maradék időbe.

Apró különbségek 2

Túlbiztosítás

Néha úgy érzem magam ebben az országban, mintha egy hatalmas óvodában vagy iskolában lennék. A Sutton Parkban sétálva olyan táblákkal találkozom, amik arra figyelmeztetnek, hogy mossak kezet mielőtt ennék ha a parkban megfogdostam valamit, például az állatokat. Utoljára kisiskolás koromban hallottam ezt anyukámtól. A londoni metróban körülbelül két percenként visszhangozza a hangszóró, hogy „mind the gap!” vagyis vigyázz a metró kocsi és a peron közötti réssel. Jó, ez talán nem annyira értelmetlen, mert nagyon sok fajta metrószerelvény jár a vonalakon, és néhol tényleg akkora rés van, hogy egy rossz lépéssel akár be is akadhat az ember lába. Arról már meséltem, hogy az oviban veszélyesnek számít, ha néhány széket meg asztalt arrébb teszünk a gyerekek jelenlétében. De a legidegesítőbb dolog, a tűzriadó. Mindenhol szuperérzékeny füstjelzők vannak, amik akár egy túlmelegedett hajszárítótól vagy egy dezodor spray felhőjétől is beindulnak. Össze sem tudom számolni hány tűzriadó volt mióta itt vagyok. Az evs önkéntesek is felelősek ilyen alkalmakkor, nekünk kell ellenőrizni a tűz forrását (a gép kiírja melyik épületben melyik szoba vagy helyiség) kiterelni az embereket aztán kikapcsolni a riasztást. A szabály az lenne, hogy ha megszólal a riasztó, mindenkinek a parkolóba kell vonulnia és ott várakozni. Általában csak mi jövünk le, esetleg még egy-két ember. Szerencsére eddig egyszer sem volt igazi tűzeset, a „legkomolyabb” dolog egy odaégett csirkemell volt. De nem csak nálunk van ez így. Amikor egy kirándulásból Birminghamen keresztül jöttünk haza úgy este tíz körül, az egyik elegáns hotel előtt fürdőköpenyben és papucsban álldogáló csoportot láttunk. Az On Arrival Trainingen a hostelben a második éjszakán éppen lefeküdtünk, amikor megszólalt a riasztó. Mindenhonnan pizsamás, összezavarodott emberek tódultak lefelé a lépcsőn (nagy hostel volt, mi a harmadik emeleten voltunk). Amikor elértük a második emeletet, elért hozzánk a hír, hogy téves riasztás volt, mindenki mehet vissza. A tömeg megindult visszafelé, és megint megszólalt a riasztó, ez még megismétlődött párszor, közben néhány staff member is körbement, hogy elmondják nincs semmi baj, nem kell lemenni. Közben néhányszor még mindig megszólalt a csengő (az a nagyon hangos kerregő, amilyen régen az iskolacsengő is volt), így még egy ideig sokadmagunkkal tanácstalanul álldogáltunk a folyosón, amíg úgy nem döntöttünk, hogy figyelmen kívül hagyjuk a további vészjelzést, és visszamentünk a szobánkba. Érthető, hogy félnek a tűztől, de ez a farkaskiáltás tipikus esete, ha ezek után tényleg lenne valami, senki nem venné komolyan.

K-Kats 2

Még nem írtam arról, hogy hogyan folytatódott tovább a K-kats klub élete az előadás után. Ez az a klub, ahová fogyatékkal élő fiatalok járnak szombatonként 12.30-16.00. Elméletileg 11-19 éves korig van, de sokan vannak, akik idősebbek. Abban a teremben tartják, ahol az ovi szokott lenni hétköznaponként. A show után valahogy olyan időszak jött, amikor majdnem minden hétre jutott valami ünnepelnivaló: valakinek a születésnapja, St Patrick’s day, az egyik munkatárs közelgő esküvője, a Királynő születésnapja. Ezeken a délutánokon volt zene, tánc, sütemény, bár egy idő után azért mindig alább hagyott a hangulat. Két szombatot pedig én hagytam ki májusban, egyiket az On Arrival Training, a másikat az Írországi kirándulás miatt. Május vége körül rázódott vissza minden a rendes kerékvágásba, ami a következőt jelenti:

Mi megyünk fél egyre, behozzuk a székeket, asztalokat, van egy rövid megbeszélés, ahol elosztjuk, hogy ki mit fog csinálni. Egy óra körül kezdenek el jönni, először ebédelnek, úgy ahogyan az oviban és a napköziben, mindenki magának hozza az ebédet, (ezt mi inkább tízórainak mondanánk) ami általában szendvics, édesség vagy rágcsálni való. Aztán több elfoglaltság közül lehet választani. Van a coffe klub, ami vagy a konyhában, vagy a negyedik épületben van (aminek nem tudom a nevét, de több kis helyiség van benne és csak klubok, foglalkozások tartására használják), és abból áll, hogy kávéznak, teáznak, és közben beszélgetnek.  Amíg a lányok az előző bejegyzésben említett, elnapolt flashmobra készültek, elvonultak a csoportjukkal a táncot gyakorolni. Ha valaki hozott filmet, aki akarja azt is megnézheti. A többiek, akik egyikhez sem akarnak csatlakozni, szabadfoglalkozás van, csak beszélgetnek egymással vagy mindig van egy asztalra kitéve papír, színező, színes tollak, ceruzák, néhányan színeznek meg rajzolnak.

Miután leesett egy-két alkalom után, hogy itt nagyjából semmi dolgom nincsen, azon kívül, hogy megpróbálok beszélgetést kezdeményezni, ami kivel így kivel úgy sikerül, megkérdeztem a projekt vezetőket, hogy tarthatnék-e egy kézműves klubot. Első körben origamira gondoltam, mert ahhoz nem kell sok kellék, nem csinálunk vele rumlit, egyszerű modellek is vannak, amikkel fel tudom mérni, hogy ki mire képes. Nagyon lelkesen fogadták, mondták, hogy ha valamire szükségem van, csak szóljak és beszerzik. Mondtam, hogy csak színes papír kéne meg olló. Ennek ellenére az első alkalommal elég nehezen vadásztuk össze a papírt, csak valami vékonyabb kartont találtunk, amivel egy kicsit nehézkes volt dolgozni, de nem volt vészes. Négyen ültek le az asztalhoz, meg az egyik angol önkéntes lány L. és nagyon tetszett nekik, nekem is sikerélmény volt. A következő alkalommal D. az egyik vezető három origami füzetet nyomott a kezembe (állatok, járművek, dínók), amiknek a hátuljában négyzet alakú színes papírok is vannak. Ez nagyon jól esett, meg is csináltuk szinte mindegyik egyszerűbb modellt. Az utóbbi alkalmakon már csak egy-két résztvevőm volt, legutóbb pedig a filmes szoba jutott nekünk, ahol nem volt rendes asztal sem. Úgyhogy arra gondoltam, ideje valamit újítani. Bár lehet a K-katsen erre már nem lesz lehetőségem. Ezen a szombaton elmarad, utána pedig én utazom el megint, és ha jól tudom utána nyári szünet lesz. Szeptembertől pedig valószínűleg már az új showra fognak készülni. De nem adtam fel, van több fogyatékkal élőknek szervezett foglalkozás is, amikbe igaz, eddig engem nem vontak be, de talán ez megváltozik szeptembertől. Addig van időm kitalálni egy tervet, ami akár a saját projektem is lehet.