We are all in this together

Ez már a 20. poszt, és még mindig nem írtam egy nagyon fontos dologról: a közösségről, amiben élünk. Ezt most pótolom. Ha az ember külföldre megy egyedül, az egyik legmeghatározóbb dolog abban, hogy hogyan érzi magát az, hogy milyen emberek veszik körül. Nekünk minden szempontból speciális helyzetünk van. Egyrészt sokan vagyunk: amikor megérkeztünk összesen kilencen voltunk, most már csak heten, mert a két első fiúnak lejárt az ideje (tavaly áprilisban és májusban jöttek, egyikük hazament, a másiknak rendes állást ajánlottak a szervezetnél így ő még mindig itt lakik, de már nem önkéntes). Ahogyan azt már említettem, a hosszú távú projekteknél általában egy szervezet kettő vagy három-négy önkéntest fogad, de olyan is van, hogy csak egyet. Másrészt én és Nati körülbelül akkor érkeztünk, amikor a többiek már a félidejüknél voltak. Négyen szeptembertől vannak itt, egy francia fiú pedig októbertől. Valaminek a közepébe csöppentünk bele, és ezt én érzem még most is. Sok közös élményük van, más feladataik, így az ő evs tapasztalatuk egészen más mint a miénk. Nagyon befogadóak, kedvesek és nyitottak voltak velünk. Úgy érzem, részemről a kezdeti feszültséget sikerült legyőzni, de nyilvánvaló, hogy ennyi ember között már kialakulnak a kisebb csoportok. A kemény mag az a négy ember, akik szeptemberben egyszerre jöttek. Hozzájuk tartozott még T. az a luxemburgi srác, aki májusban hazament. Az ő távozása nagyon megviselt mindenkit, akkor éreztem igazán, hogy mennyire kívülálló vagyok, mert amíg a többiek sírtak meg nézegették a közös videókat, én azt sem tudtam, mit mondhatnék neki búcsúzóul, hiszen alig ismertem. Akik négyen maradtak: L. (19, Németországból), M. (23, Spanyolországból) S. (28 Luxemburgból) Jer (26 Franciaországból), ők a legösszetartóbbak. Egy kicsit irigylem is őket, az együtt töltött év alatt barátság alakulhatott ki közöttük, már tervezik, hogy később is tartani fogják a kapcsolatot, meglátogatják egymást otthon. Jes (23, Franciaországból), aki októberben érkezett szintén kiszorult egy kicsit a társaságból. Ő nem szokott eljönni azokra a kirándulásokra, amiket csak magunknak szervezünk és általában a közös programokban sem vesz részt. Egyébként barátságos, kedves srác csak valószínűleg nem szereti a nagy társaságot. És vagyunk mi Natival, akik bekapcsolódtunk az életükbe. Szerintem elég szerencsétlen helyzet volt, és sokban hozzájárult ahhoz, hogy még most is kicsit kívülállónak érzem magam, hogy az első hónapban olyan beosztásunk volt, amiben csak egymással dolgoztunk mindig ugyanott, ugyanabban az időben, ehhez pedig még hozzájön az is, hogy egy szobában lakunk. A legfőbb ok persze az volt, hogy nekem alapból nehézségeim vannak a kezdeményezőkészségemmel és a kialakult közösségekbe való beilleszkedéssel, de hát ez a helyzet nem könnyítette meg a dolgomat. Annak ellenére, hogy a koordinátorunk szándéka éppen az ellenkezője volt. Ahogyan azt többször is elmondta, úgy gondolta nehéz lehet nekünk egy új országba, idegen nyelvű környezetbe csöppenni, ezért talán jó lesz, ha az elején együtt vagyunk és van valaki, akire támaszkodhatunk. Számomra egyszerűbb lett volna az alkalmazkodás, ha az elejétől a többiekkel dolgozhatok, így hamarabb és könnyebben megismerhettem volna őket, és kevésbé éreztem volna, hogy mi ketten el vagyunk szigetelve. Ezt majd megemlítem neki a féléves beszélgetésünkön, ha sor kerül rá. Ha akarnak még új önkénteseket fogadni, talán hasznos lehet. A mi csoportunk volt az első evs generáció a Sutton Coldfield YMCA-nél, tehát érthető, hogy részükről is voltak/vannak nehézségek, velünk együtt ütköznek először a problémákba, velünk tapasztalják ki a hibákat, a lehetőségeket.

Ami még érdekes faktor, az az életkorkülönbség. Nagyon széles skálán mozog nálunk az életkoreloszlás. Én már a 28-at töltöm be augusztusban, szerencsére nem egyedül vagyok így, S. egyidős velem, viszont a többiektől több év választ el. Általában nem érzem a nagy korkülönbséget, mert a legfiatalabbak is elég érettek, csak néha döbbenek rá, hogy néhányuk és köztem majdnem 10 év van. Akármennyire is közhely, más a viszonyunk a közösségi médiához, a szelfikhez, az én korosztályom más volt 18-19 évesen. Nem ugyanazok a kulturális emlékeink: a Ponyvaregény (aminek a zenéjére mi a szalagavatón táncoltunk) nem tartozik bele az alapba, de a High School Musical (ami nekem semmit nem mond azon kívül, hogy egy időben mindenhol a szereplők fotóit lehetett látni) fontos nekik, annak ellenére, hogy ők sem tartják egy kiemelkedő alkotásnak, inkább csak viccelődnek vele, de mégis ott van az ismerendő filmek között.

Mindezek ellenére azt mondhatom, hogy élénk közösségi életet élünk. Együtt ünnepeltük a húsvétot egy nagy közös ebéddel, játékokkal, filmnézéssel.

Tavasszal minden hétvégén valaki főzött valamit ebédre a többieknek a saját országa konyhájából, és sütöttünk közösen palacsintát, pizzát is. A születésnapokat megünnepeljük étteremben, pubban. Közös kirándulásokat szervezünk: voltunk Oxfordban, Manchesterben, Dublinban, remélem a nyáron összejön még egy.

Ha pedig éppen nincsen semmi esemény, megnézünk egy filmet a nappaliban.

Nehezen tudom elképzelni, hogy mi lesz, ha szeptemberben elmennek. Arról, hogy lesznek-e újak a helyükre még mindig nem hallani semmit. A koordinátorunk június óta beteg, e-mailben, skype-on el lehet érni, de így az információk és az ügyintézés még lassabban megy, mint eddig. De úgy érzem ez a másfél hónap nagyon gyorsan el fog telni (nyáron mindig rohan az idő) és hamarosan meglátjuk mi lesz, addig is igyekszünk minél többet beletenni a maradék időbe.