Ne kérdezz az EVS-ről

Június 24-én lent a nappaliban a reggelinél értesültem a szavazás eredményéről. Előtte is nagy téma volt a dolog, sok különböző véleményt hallottam, de talán többen voltak azok, akik a „függetlenség” mellett kardoskodtak. Utána is voltak, akik azt mondogatták, hogy „minden változás ijesztő, de…”. Egy ideje viszont már mindenhol, ahol feljön ez a téma azt hallom, hogy nem jó ez így, különösen a fiataloktól. Szerintem senki nem tudja még, hogy mi lesz ezután, csupán annyi biztos, hogy a világot megváltoztató esemény történt. Nem akarok politikai fejtegetésekbe bocsátkozni, mert nem értek hozzá, és mindig megpróbáltam távol maradni tőle, de a politika akkor is beleszól az ember életébe, ha ő maga nem akar beleszólni a politikába. Így történt ez most is.

A mi EVS évünket nem érinti a döntés, még hosszú tárgyalások eredménye lesz mire érzékelhető változás történik, ami akár két évbe is beletelhet. Attól tehát nem kell tartanunk, hogy hazazavarnak minket idő előtt, viszont én aggódom amiatt, hogy utánunk már nem akarják folytatni az EVS programot. Azok akik tavaly áprilisban, májusban érkeztek, voltak a legelső EVS önkéntesek itt, és az volt a terv, hogy mostantól folyamatosan cserélődnek majd az emberek. Még semmi hivatalos infónk nincs erről, a koordinátorunk meg senki nem nyilatkozott az ügyben, lehetséges, hogy én látok rémeket, de sajnos van logika a következtetésben. Először úgy volt, hogy már májusban jönnek újak azok helyére, akik elmentek. Erről semmit nem hallottunk azóta. Illetve nemrég megtudtam, hogy jön két lány júliusban, de ők csak egy hónapot maradnak, és ha jól értettem nem az EVS programon keresztül. Sajnos elég szomorú lesz, ha beigazolódik a sejtésem. Abban reménykedtem, hogy az újakkal más lesz a helyzet, nem egy kialakult közösségbe fogunk belecsöppenni, hanem mi alakítunk majd ki új közösséget, és ezt szerettem volna. Ahogy már említettem, nem igazán működik az információáramlás, úgyhogy azt, hogy mi lesz a folytatás, valószínűleg majd csak szeptemberben vagy októberben tudjuk meg abból, hogy itt lesznek-e akkor az új emberek vagy nem.

Tegnap pedig egy újabb lehangoló dolog történt ezzel kapcsolatban, ami tovább erősíti a kételyeimet. Két lány M. (Spanyolországból) és L. (Németországból) egy projekten dolgoznak a sérült fiatalok egy kisebb csoportjával: csoportos táncokat, kis színdarabokat tanulnak meg és adnak elő velük. Hónapok óta készültek egy flashmobra az egyik közeli bevásárlóközpont előtt. Egy tánc lett volna, egybekötve az EVS népszerűsítésével, mivel itt is nagyon kevesen ismerik ezt a programot. Csináltattak pólókat mindenkinek, múlt héten meg is festettük őket a csoporttal, tegnap pedig éppen megcsinálták a miénket is, amire az van írva, hogy „Ask me about European Voluntary Service” (Kérdezz engem az Európai Önkéntes Szolgálatról). Nem sokkal azután,  hogy kiteregették őket száradni, a YMCA egyik vezetője elmondta nekik, hogy a flashmobot el kell halasztani bizonytalan időre. Sok szülő kereste meg őket a héten azzal, hogy nem szeretnék, ha a gyerekük részt venne benne, mert félnek, hogy valami inzultus érhet minket. A város nagy része a kilépésre szavazott, így tényleg elképzelhető, hogy ha nem is fogunk eus zászlót lengetni, néhány embert irritálhat egy uniós program reklámja. Ha pedig tényleg történik valami, akár csak néhány bunkó ember beszólása, mindenki számára rossz élmény lesz ez a nagyon lelkes és kedves esemény, a sérült fiatalokat pedig az átlagosnál jobban megviselheti az ilyesmi. Ebben teljesen igazuk van, mégis szomorú az egész. Nem tudom hogyan fogjuk ezt megmagyarázni nekik, és így is csalódottak lesznek, hiszen annyit készültek és várták már.

Sokszor elgondolkodom rajta mostanában, hogy vajon jó helyen vagyok-e a történelem alakulása szempontjából. Tudom, ha otthon vagy másik országban lennék, akkor is aggódnék, hiszen a folyamatok, amik elindultak nem csak az angolokat és az itt élő más népeket érintik, hanem egész Európát. Mindenesetre az utolsók között vagyunk, akik így élhetnek Angliában. Az, hogy ez jó vagy rossz dolog-e, később dől el.

Angolidő

A legutóbbi kirándulásunk meglepetés volt a projektvezetőktől. Elvileg jöttek volna még néhányan az Upbeatről is, de visszamondták reggel, így csak mi mentünk az evsek, meg hárman az angol fiatal önkéntesek közül. A legközelebbi tengerpartra a Weston-super-Mare Beachre mentünk. Most hogy tényleg itt a nyár, az időjárás kezd tipikusan angolossá válni, vagyis minden nap esik az eső. Nem folyamatosan, hol kisüt a nap, hol szakad az eső, mindez egy nap alatt akár háromszor is. Szóval, az ember soha nem tudhatja, mire készüljön. Az itt élők között is van, aki már húsz fok közelében mezítláb, szandálban, nyári ruhába bújik, de semmi meglepő nincs abban, ha valakin még téli csizma vagy kabát van néha. Azt már tudtam, hogy a tengerben fürödni nem most fogok, és bepakoltam az esőkabátomat meg az esernyőmet is, és nem hiába. Mivel nagyjából a sziget közepén vagyunk, a legközelebbi tengerpart három óra volt a mini busszal. Homokos tengerpart északi módra.

Végigsétáltunk a parton. Az egyik angol önkéntes lány elmondta, hogy nagyon népszerű a „szamár lovaglás” a homokban (odébb láttuk is a szamarakat) és hogy tényleg lejönnek ide az emberek, három óra autózással is, hogy aztán átverekedve magukat a több méter hosszú iszapsávon megfürödjenek a tengerben. Akkor is, ha esik az eső, sőt akkor a legjobb fürödni. Hát igen, ha a rossz idő bármiben megakadályozná az angolokat, akkor nagyjából semmit nem csinálhatnának. De azért akkor senki nem ugrott neki fürödni, a parton is csak egy-két ember lézengett. Egy hosszú móló végén van Grand Pier, ami egy nagy játékterem, azt néztük meg inkább. A földszinten játékgépek tucatjai voltak, aprópénznyelők és a tinikoromat (a Westend régi földszintjét) idéző árkád játékok voltak: House of the Dead és az összes autós, repülős játék. Jessy nem tudott ellenállni a kísértésnek, 2 fontot váltott fel 2 pennykre, hogy bedobálhassa abba az aprópénz tologatós játékba, amit annyira szeretnek az angolok, de a nevét elfelejtettem. Én is segítettem neki, és azt hiszem értem azt az érzést, ami függővé tesz ebben, hogy már majdnem ledöntöttem azt a kupacot, csak még egy kell… a gép meg folyamatosan dobálja a nyeremény jegyeket. Majdnem ötven jeggyel mentünk az ajándékboltba, abban a hitben, hogy most akkor hazaviszünk valami jópofa dolgot innen, de csak egy cukorkára tudtuk beváltani, minden más ötven vagy száz jegy fölött volt.

Az északi tengerpartoknak is megvan a varázsa, és a borús időnek is, valahogy még inkább világvégén érzést keltenek.

Ki segít a segítőknek?

Ebben a hónapban egy új projektben vehettem részt. A többiek számára is új, az evseket eddig nem igazán vonták be. A neve Upbeat. A célcsoport azok a fiatalok, akik súlyosan beteg, ápolásra szoruló, fogyatékkal élő hozzátartozójukkal élnek együtt és így ők gondozó szerepbe kényszerülnek. Ez az élethelyzet kihat a mindennapjaikra, a tanulmányaikra, a kapcsolataikra, és sokszor megoldhatatlan feladatok elé állítja őket. A projektnek az a célja, hogy nekik nyújtson támogatást (tanácsadással, beszélgetéssel), szabadidős programokkal. Ez a projekt a 17-25 évesekkel foglalkozik, de van egy másik, amelyik a gyerekekkel, 12-16 éves korig (ez a Release). Két hete, amikor kezdtem éppen a „Carer’s Week” volt, így mindennap máshová mentünk szórólapot osztogatni meg adományt gyűjteni. Pénteken volt egy nagy rendezvény a birminghami Symphony Hallban, Forward Carers néven, ahol több hasonló szervezet is bemutatkozott. Mi a fiatalokra koncentrálunk, de gondozó akárki lehet: szülő, nagyszülő, házastárs, és a hivatásos gondozókról se feledkezzünk meg. Tényleg nagyon komolyan veszik ezt a dolgot, két emeletet töltöttek meg a különböző szervezetek asztalai.

A projektvezető nagyon beszédes, ezalatt az egy hét alatt sok mindent tudtam meg. Ez egyébként újdonság, mert egyik projektnél sem mondtak semmit közvetlenül nekünk arról, hogy mit csinálnak, mióta, kiknek szól stb. Előre soha, erről is csak akkor tudtam meg, hogy micsoda, amikor az első napon reggel találkoztam a vezetővel. Azt, hogy éppen hová menjünk mindig a többiektől tudtuk meg, ahogy a legtöbb infót is vagy összeszedegettük tapasztalással, kutatással a honlapon. Szóval, jó, hogy sokat lehet vele beszélni, kérdezni és ő is mindig kérdezősködik, például arról, hogy vannak-e hasonló programok, szervezetek Magyarországon, akik ilyesmivel foglalkoznak. És akkor gondolkodtam el azon, hogy tulajdonképpen nem kapnak figyelmet nálunk azok, akik ilyen helyzetben vannak, se a fiatalok, se az idősek, se a szülők, akik beteg gyerekükről gondoskodnak, se a fiatalok, akik a szüleikről. Biztosan vannak kisebb szervezetek, közösségek, amelyekben támogatják egymást, de ennyire nincs benne a köztudatban, hogy mennyi embert érint, és hogy nekik is szükségük van támogatásra. Próbáltam rákeresni, hátha csak én nem hallottam ilyesmiről, hiszen nem is igazán mozogtam ilyen területen. Az angol „carer” szót leginkább „gondozónak” lehet lefordítani, amikor ezt a szót beírtam, csak képzések, szolgáltatások jelentek meg, hasonló rendezvények vagy szervezetek nem. Talán más néven fut, vagy ahogy már említettem kis lokális közösségekben, de többnyire szerintem a pszichológusok hatásköre az ilyesmi, azt pedig ugyebár nem mindenki engedheti meg magának és sokaknak ellenérzése is van iránta. Pedig fontos lenne mindenkinek, aki segítő munkát végez, hogy a saját lelki egyensúlyával is foglalkozzon, ne váljon mártírrá, áldozattá, legyen meg a saját ideje, amiből erőt meríthet.

A „Carer’s Week” után a normál programot folytattuk, heti kétszer, kedden és csütörtökön van egy találkozó a Starbucksban. Nem olyan, mint a klubok, nem kell érte fizetni, csak aki ráér azok közül, akik be vannak regisztrálva beugorhat, megihat egy kávét, beszélgetünk. Volt amikor többen jöttünk össze, egyetemisták meg a YMCA-től olyanok, akik hivatásos gondozók, de volt olyan is, hogy csak egy ember tévedt be. Ahogy látom egy elég összeszokott társaság, néha nehéz is bekapcsolódni a beszélgetésbe, mert általában a saját közös dolgaikról, ismerőseikről beszélnek, amihez én nem igazán tudok hozzászólni.

Azt remélem, ha maradhatok ezen a projekten (a beosztás minden hónapban változik és úgy vettem észre a többiek elmondása alapján hogy elég véletlenszerűen pakolgatják őket ide-oda) többet megtudhatok róla hogyan segítenek még nekik. Azt tudom, hogy a projektvezető egyéni tanácsadást is vállal, és vannak közös programok is. Illetve azon gondolkodom, hogyan lehetne új embereket szervezni a Starbucksba.

A honvágyról

Az eddigi írásaim nem voltak igazán személyes jellegűek, inkább a külvilág tapasztalatairól, benyomásairól írtam, most viszont azt hiszem eljött az ideje, hogy azzal is foglalkozzam, ami bennem van. A honvágy az az érzés, amit az ember a legkevésbé vesz számításba amíg tervezi az utazást, természetesen megérteni és elképzelni sem lehet otthonról, mégis számolni kell vele, hogy előbb-utóbb jelentkezni fog. Általában utóbb, mert a sok újdonság, új élmény közepette nem jut hely ilyen gondolatoknak. Nálam egy hónap után jelentkezett. Sokan mondják, hogy ők egyáltalán nem érzik, hogy az otthoniaknak ők jobban hiányoznak, mint ők nekik. Ezért néha irigylem is őket, mert az én érzelmességemmel nem egyszerű a dolog. Nagyon összetett érzés, hiszen nem okoz egyértelműen rosszkedvet vagy melankóliát, nem akarok hazamenni, ha most valamiért meg kéne szakítanom a projektet, nagyon csalódott lennék. Mégis itt van, egyszer csak rám tör, mert egy utcáról, egy zenéről valakinek egy elejtett félmondatáról eszembe jut valami vagy valaki, és akkor belém nyilall ez a boldog-szomorú érzés. Nem igazán tudom, hogy mit kezdjek vele, letagadni nem lehet, de rosszul sem akarom érezni magam miatta. Ha társaságban vagyok könnyebb félresöpörni, viszont egyedül könnyen elmerülök benne, vagy akkor is, ha az otthoniakkal beszélek. Mindent megszépít, a régi rutinom is (amit annak idején nyomasztónak találtam és igyekeztem kilépni belőle) olyasmivé változott, amire szívesen gondolok vissza. Van az a része, ami csak egyszerű megszokás, amikor az ember agya visszavágyik a „normális”, biztonságos állapotba. Ez az, amit talán sokan nem éreznek közvetlenül, de a testünk érzi. Az OAT tréningen erről is volt szó, hogy ha sokat vagy beteg, ha nehezen alszol, felébredsz éjszaka, ingerlékenyebb vagy, az lehetséges, hogy azért van, mert az érzelmi megpróbáltatás, amit egy ilyen változás jelent, így csapódik le. Hiányoznak a barátaim is. Bár a skype nagyon megkönnyíti a kapcsolattartást, szinte ugyanannyit (talán még egy kicsit többet is) beszélünk, mint amikor otthon voltam, nagyon hiányzik az, hogy találkozzunk. Tudom, hogy sokan várnak vissza, és amikor otthon leszek minden változás mellett valami mégis ugyanolyan marad bennünk, mint azelőtt. Budapest is nagyjából ugyanolyan lesz (ha nem verik szét teljesen az újabb és újabb újításokkal), legalábbis a Margit-hídon majd átsétálhatok és járhatok az utcákon, melyekre most olyan érzéssel gondolok vissza, mint a szobámra otthon. Addig is engedem, hogy a hosszú távollét átrendezze bennem a viszonyokat, hogy elszakítson az otthonomtól és mégis összekössön vele. Érzem a honvágyat, elmondom magamnak, hogy ez most az, aztán továbblépek. 

Holiday Program

Iskolaszünetekben abban a teremben, ahol sima hétköznapokon az ovi szokott lenni a YMCA egy napközis tábort üzemeltet 5-12 éves gyerekeknek. Általában egy-két hétig szokott tartani egy ilyen időszak. Eddig volt februárban, a húsvéti szünetben két hétig, és legutóbb most június első hetében. Ilyenkor egész nap ott vagyunk reggel nyolctól délután hatig, az elején viszont csak fél napot voltunk vagy délelőtt vagy délután. A szülők minden napért külön fizetnek, így van aki csak egy-két napra jön, de meg vannak az állandó gyerekek is, akik eddig minden alkalommal minden nap voltak.

A gyerekek 9 körül érkeznek, délelőtt általában bent vagyunk a teremben, ha nem esik az eső az udvarra is ki lehet menni. Vannak társas játékok, rajzolós, színezős asztal, és egy filmet is mindig elindítanak a nagyképernyős tévén. (Ez utóbbi iránt szerencsére nem szokott túl nagy lenni az érdeklődés, az elején mindenki odaül, aztán szépen lassan elszivárognak. A repertoárban csak négy jó filmet fedeztem fel: Derült égből fasírt, Szörnyek az űrlények ellen, Charlie és a csokigyár, Agymanók. A többi mind valami irritáló ostobaság vagy gyerekeknek lebutított klasszikus – a Vadon szavának még a borítóját sem hevertem ki…) Ha van aznapra valamilyen kézműves foglalkozás azt is délelőtt csináljuk. Legutóbb Jessy, az egyik francia önkéntes kezdeményezésére hangszereket készítettünk (joghurtos dobozból, jégkrém pálcikából, műanyag csőből), tavasszal papírsárkány(szerűséget) meg mécses tartót üvegből és tojást is díszítettünk. Ilyenkor szabadul el leginkább a káosz. Ez a rész teljesen az önkéntesekre van bízva, az evsekre meg az angol fiatal önkéntesekre, akik közül mindig vannak ketten-hárman. Olyan még nem volt, hogy egyszerre több gyereknek tudtuk volna megmutatni, elmagyarázni, hogy mit kell csinálni. Legalábbis nekem még nem sikerült, de ahogy láttam a többiek is így vannak vele. Mindenkinek külön megmutatunk minden kis lépést, közben megpróbáljuk megtalálni, hogy éppen kinél van a cellux vagy a ragasztó. De én szeretem ezeket a foglalkozásokat, és igazából nekem könnyebb egyszerre egy gyerekkel foglalkozni mintha mindannyian engem néznének és nagy hangon kéne előadnom az egészet. Egyetlen ellenségem a csillámpor. Többféle szín is van nagy üvegekben, és amint előkerülnek a legtöbb gyereknél a díszítés annyiból áll, hogy beragasztózzák az aktuális dolgot és leöntik vele… minél bőségesebben, ha lehet. Próbálom őket rászoktatni, hogy tegyenek alá papírt és ami lehullott azt használják fel legközelebb, de gondolom nem értik annyira ennek a koncepciónak a lényegét, mint én akinek minden kis papírfecnivel spórolnia kellett az iskolában. Nem utolsó sorban pedig a csillámport nem egyszerű feltakarítani. Mindenhol marad valami, ami csillog.

Délelőtt vagy délután egy kis csoport (6-7 gyerek) főzőcskézhet a konyhában szintén néhány önkéntessel. Általában valami egyszerű édességet készítünk, de volt már spagetti paradicsomszósszal, hamburger, pizza, potato waffel. 

Az ebédet a gyerekek hozzák magukkal, szendvicset, rágcsálnivalót, üdítőt kis uzsonnás táskában. Ebéd után pedig szabadfoglalkozás van vagy vezetett játékok. 

Moziba is szoktunk menni, így láttam a Kung-fu panda 3-at és a Zootropolist is tavasszal. Egy héten egy nap pedig valamilyen egész napos kirándulás. Ezekből mi kimaradunk, esetleg csak egy valaki az evsek közül. A gyerekek is kevesebben vannak ezeken a napokon, gondolom ezért nincs szükség mindenkire. Ilyenkor, aki aznap be van osztva csak reggel megy be addig amíg összegyűlnek és elindulnak.

Szóval, ez egy jó program, az angol fiatal önkéntesekkel is itt találkozunk a legtöbbet. A nyáron hosszabb időre lesz majd megint, és úgy tudom egy hosszabb tábor is lesz, bár nem tudom még, hogy ki fog menni közülünk.