2016. június 24., péntek

Ki segít a segítőknek?


Ebben a hónapban egy új projektben vehettem részt. A többiek számára is új, az evseket eddig nem igazán vonták be. A neve Upbeat. A célcsoport azok a fiatalok, akik súlyosan beteg, ápolásra szoruló, fogyatékkal élő hozzátartozójukkal élnek együtt és így ők gondozó szerepbe kényszerülnek. Ez az élethelyzet kihat a mindennapjaikra, a tanulmányaikra, a kapcsolataikra, és sokszor megoldhatatlan feladatok elé állítja őket. A projektnek az a célja, hogy nekik nyújtson támogatást (tanácsadással, beszélgetéssel), szabadidős programokkal. Ez a projekt a 17-25 évesekkel foglalkozik, de van egy másik, amelyik a gyerekekkel, 12-16 éves korig (ez a Release). Két hete, amikor kezdtem éppen a „Carer’s Week” volt, így mindennap máshová mentünk szórólapot osztogatni meg adományt gyűjteni. Pénteken volt egy nagy rendezvény a birminghami Symphony Hallban, Forward Carers néven, ahol több hasonló szervezet is bemutatkozott. Mi a fiatalokra koncentrálunk, de gondozó akárki lehet: szülő, nagyszülő, házastárs, és a hivatásos gondozókról se feledkezzünk meg. Tényleg nagyon komolyan veszik ezt a dolgot, két emeletet töltöttek meg a különböző szervezetek asztalai.
A projektvezető nagyon beszédes, ezalatt az egy hét alatt sok mindent tudtam meg. Ez egyébként újdonság, mert egyik projektnél sem mondtak semmit közvetlenül nekünk arról, hogy mit csinálnak, mióta, kiknek szól stb. Előre soha, erről is csak akkor tudtam meg, hogy micsoda, amikor az első napon reggel találkoztam a vezetővel. Azt, hogy éppen hová menjünk mindig a többiektől tudtuk meg, ahogy a legtöbb infót is vagy összeszedegettük tapasztalással, kutatással a honlapon. Szóval, jó, hogy sokat lehet vele beszélni, kérdezni és ő is mindig kérdezősködik, például arról, hogy vannak-e hasonló programok, szervezetek Magyarországon, akik ilyesmivel foglalkoznak. És akkor gondolkodtam el azon, hogy tulajdonképpen nem kapnak figyelmet nálunk azok, akik ilyen helyzetben vannak, se a fiatalok, se az idősek, se a szülők, akik beteg gyerekükről gondoskodnak, se a fiatalok, akik a szüleikről. Biztosan vannak kisebb szervezetek, közösségek, amelyekben támogatják egymást, de ennyire nincs benne a köztudatban, hogy mennyi embert érint, és hogy nekik is szükségük van támogatásra. Próbáltam rákeresni, hátha csak én nem hallottam ilyesmiről, hiszen nem is igazán mozogtam ilyen területen. Az angol „carer” szót leginkább „gondozónak” lehet lefordítani, amikor ezt a szót beírtam, csak képzések, szolgáltatások jelentek meg, hasonló rendezvények vagy szervezetek nem. Talán más néven fut, vagy ahogy már említettem kis lokális közösségekben, de többnyire szerintem a pszichológusok hatásköre az ilyesmi, azt pedig ugyebár nem mindenki engedheti meg magának és sokaknak ellenérzése is van iránta. Pedig fontos lenne mindenkinek, aki segítő munkát végez, hogy a saját lelki egyensúlyával is foglalkozzon, ne váljon mártírrá, áldozattá, legyen meg a saját ideje, amiből erőt meríthet.
A „Carer’s Week” után a normál programot folytattuk, heti kétszer, kedden és csütörtökön van egy találkozó a Starbucksban. Nem olyan, mint a klubok, nem kell érte fizetni, csak aki ráér azok közül, akik be vannak regisztrálva beugorhat, megihat egy kávét, beszélgetünk. Volt amikor többen jöttünk össze, egyetemisták meg a YMCA-től olyanok, akik hivatásos gondozók, de volt olyan is, hogy csak egy ember tévedt be. Ahogy látom egy elég összeszokott társaság, néha nehéz is bekapcsolódni a beszélgetésbe, mert általában a saját közös dolgaikról, ismerőseikről beszélnek, amihez én nem igazán tudok hozzászólni.
Azt remélem, ha maradhatok ezen a projekten (a beosztás minden hónapban változik és úgy vettem észre a többiek elmondása alapján hogy elég véletlenszerűen pakolgatják őket ide-oda) többet megtudhatok róla hogyan segítenek még nekik. Azt tudom, hogy a projektvezető egyéni tanácsadást is vállal, és vannak közös programok is. Illetve azon gondolkodom, hogyan lehetne új embereket szervezni a Starbucksba.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése