Ebben a hónapban egy új projektben vehettem részt. A többiek számára is új, az evseket eddig nem igazán vonták be. A neve Upbeat. A célcsoport azok a fiatalok, akik súlyosan beteg, ápolásra szoruló, fogyatékkal élő hozzátartozójukkal élnek együtt és így ők gondozó szerepbe kényszerülnek. Ez az élethelyzet kihat a mindennapjaikra, a tanulmányaikra, a kapcsolataikra, és sokszor megoldhatatlan feladatok elé állítja őket. A projektnek az a célja, hogy nekik nyújtson támogatást (tanácsadással, beszélgetéssel), szabadidős programokkal. Ez a projekt a 17-25 évesekkel foglalkozik, de van egy másik, amelyik a gyerekekkel, 12-16 éves korig (ez a Release). Két hete, amikor kezdtem éppen a „Carer’s Week” volt, így mindennap máshová mentünk szórólapot osztogatni meg adományt gyűjteni. Pénteken volt egy nagy rendezvény a birminghami Symphony Hallban, Forward Carers néven, ahol több hasonló szervezet is bemutatkozott. Mi a fiatalokra koncentrálunk, de gondozó akárki lehet: szülő, nagyszülő, házastárs, és a hivatásos gondozókról se feledkezzünk meg. Tényleg nagyon komolyan veszik ezt a dolgot, két emeletet töltöttek meg a különböző szervezetek asztalai.
A projektvezető nagyon beszédes, ezalatt az egy hét alatt
sok mindent tudtam meg. Ez egyébként újdonság, mert egyik projektnél sem
mondtak semmit közvetlenül nekünk arról, hogy mit csinálnak, mióta, kiknek szól
stb. Előre soha, erről is csak akkor tudtam meg, hogy micsoda, amikor az első
napon reggel találkoztam a vezetővel. Azt, hogy éppen hová menjünk mindig a
többiektől tudtuk meg, ahogy a legtöbb infót is vagy összeszedegettük
tapasztalással, kutatással a honlapon. Szóval, jó, hogy sokat lehet vele
beszélni, kérdezni és ő is mindig kérdezősködik, például arról, hogy vannak-e
hasonló programok, szervezetek Magyarországon, akik ilyesmivel foglalkoznak. És
akkor gondolkodtam el azon, hogy tulajdonképpen nem kapnak figyelmet nálunk
azok, akik ilyen helyzetben vannak, se a fiatalok, se az idősek, se a szülők,
akik beteg gyerekükről gondoskodnak, se a fiatalok, akik a szüleikről. Biztosan
vannak kisebb szervezetek, közösségek, amelyekben támogatják egymást, de
ennyire nincs benne a köztudatban, hogy mennyi embert érint, és hogy nekik is
szükségük van támogatásra. Próbáltam rákeresni, hátha csak én nem hallottam
ilyesmiről, hiszen nem is igazán mozogtam ilyen területen. Az angol „carer”
szót leginkább „gondozónak” lehet lefordítani, amikor ezt a szót beírtam, csak
képzések, szolgáltatások jelentek meg, hasonló rendezvények vagy szervezetek
nem. Talán más néven fut, vagy ahogy már említettem kis lokális közösségekben,
de többnyire szerintem a pszichológusok hatásköre az ilyesmi, azt pedig ugyebár
nem mindenki engedheti meg magának és sokaknak ellenérzése is van iránta. Pedig
fontos lenne mindenkinek, aki segítő munkát végez, hogy a saját lelki
egyensúlyával is foglalkozzon, ne váljon mártírrá, áldozattá, legyen meg a
saját ideje, amiből erőt meríthet.
A „Carer’s Week” után a normál programot folytattuk, heti
kétszer, kedden és csütörtökön van egy találkozó a Starbucksban. Nem olyan,
mint a klubok, nem kell érte fizetni, csak aki ráér azok közül, akik be vannak
regisztrálva beugorhat, megihat egy kávét, beszélgetünk. Volt amikor többen
jöttünk össze, egyetemisták meg a YMCA-től olyanok, akik hivatásos gondozók, de
volt olyan is, hogy csak egy ember tévedt be. Ahogy látom egy elég összeszokott
társaság, néha nehéz is bekapcsolódni a beszélgetésbe, mert általában a saját
közös dolgaikról, ismerőseikről beszélnek, amihez én nem igazán tudok
hozzászólni.
Azt remélem, ha maradhatok ezen a projekten (a beosztás
minden hónapban változik és úgy vettem észre a többiek elmondása alapján hogy
elég véletlenszerűen pakolgatják őket ide-oda) többet megtudhatok róla hogyan
segítenek még nekik. Azt tudom, hogy a projektvezető egyéni tanácsadást is
vállal, és vannak közös programok is. Illetve azon gondolkodom, hogyan lehetne
új embereket szervezni a Starbucksba.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése