A honvágyról

Az eddigi írásaim nem voltak igazán személyes jellegűek, inkább a külvilág tapasztalatairól, benyomásairól írtam, most viszont azt hiszem eljött az ideje, hogy azzal is foglalkozzam, ami bennem van. A honvágy az az érzés, amit az ember a legkevésbé vesz számításba amíg tervezi az utazást, természetesen megérteni és elképzelni sem lehet otthonról, mégis számolni kell vele, hogy előbb-utóbb jelentkezni fog. Általában utóbb, mert a sok újdonság, új élmény közepette nem jut hely ilyen gondolatoknak. Nálam egy hónap után jelentkezett. Sokan mondják, hogy ők egyáltalán nem érzik, hogy az otthoniaknak ők jobban hiányoznak, mint ők nekik. Ezért néha irigylem is őket, mert az én érzelmességemmel nem egyszerű a dolog. Nagyon összetett érzés, hiszen nem okoz egyértelműen rosszkedvet vagy melankóliát, nem akarok hazamenni, ha most valamiért meg kéne szakítanom a projektet, nagyon csalódott lennék. Mégis itt van, egyszer csak rám tör, mert egy utcáról, egy zenéről valakinek egy elejtett félmondatáról eszembe jut valami vagy valaki, és akkor belém nyilall ez a boldog-szomorú érzés. Nem igazán tudom, hogy mit kezdjek vele, letagadni nem lehet, de rosszul sem akarom érezni magam miatta. Ha társaságban vagyok könnyebb félresöpörni, viszont egyedül könnyen elmerülök benne, vagy akkor is, ha az otthoniakkal beszélek. Mindent megszépít, a régi rutinom is (amit annak idején nyomasztónak találtam és igyekeztem kilépni belőle) olyasmivé változott, amire szívesen gondolok vissza. Van az a része, ami csak egyszerű megszokás, amikor az ember agya visszavágyik a „normális”, biztonságos állapotba. Ez az, amit talán sokan nem éreznek közvetlenül, de a testünk érzi. Az OAT tréningen erről is volt szó, hogy ha sokat vagy beteg, ha nehezen alszol, felébredsz éjszaka, ingerlékenyebb vagy, az lehetséges, hogy azért van, mert az érzelmi megpróbáltatás, amit egy ilyen változás jelent, így csapódik le. Hiányoznak a barátaim is. Bár a skype nagyon megkönnyíti a kapcsolattartást, szinte ugyanannyit (talán még egy kicsit többet is) beszélünk, mint amikor otthon voltam, nagyon hiányzik az, hogy találkozzunk. Tudom, hogy sokan várnak vissza, és amikor otthon leszek minden változás mellett valami mégis ugyanolyan marad bennünk, mint azelőtt. Budapest is nagyjából ugyanolyan lesz (ha nem verik szét teljesen az újabb és újabb újításokkal), legalábbis a Margit-hídon majd átsétálhatok és járhatok az utcákon, melyekre most olyan érzéssel gondolok vissza, mint a szobámra otthon. Addig is engedem, hogy a hosszú távollét átrendezze bennem a viszonyokat, hogy elszakítson az otthonomtól és mégis összekössön vele. Érzem a honvágyat, elmondom magamnak, hogy ez most az, aztán továbblépek.