Apró különbségek 2

Túlbiztosítás

Néha úgy érzem magam ebben az országban, mintha egy hatalmas óvodában vagy iskolában lennék. A Sutton Parkban sétálva olyan táblákkal találkozom, amik arra figyelmeztetnek, hogy mossak kezet mielőtt ennék ha a parkban megfogdostam valamit, például az állatokat. Utoljára kisiskolás koromban hallottam ezt anyukámtól. A londoni metróban körülbelül két percenként visszhangozza a hangszóró, hogy „mind the gap!” vagyis vigyázz a metró kocsi és a peron közötti réssel. Jó, ez talán nem annyira értelmetlen, mert nagyon sok fajta metrószerelvény jár a vonalakon, és néhol tényleg akkora rés van, hogy egy rossz lépéssel akár be is akadhat az ember lába. Arról már meséltem, hogy az oviban veszélyesnek számít, ha néhány széket meg asztalt arrébb teszünk a gyerekek jelenlétében. De a legidegesítőbb dolog, a tűzriadó. Mindenhol szuperérzékeny füstjelzők vannak, amik akár egy túlmelegedett hajszárítótól vagy egy dezodor spray felhőjétől is beindulnak. Össze sem tudom számolni hány tűzriadó volt mióta itt vagyok. Az evs önkéntesek is felelősek ilyen alkalmakkor, nekünk kell ellenőrizni a tűz forrását (a gép kiírja melyik épületben melyik szoba vagy helyiség) kiterelni az embereket aztán kikapcsolni a riasztást. A szabály az lenne, hogy ha megszólal a riasztó, mindenkinek a parkolóba kell vonulnia és ott várakozni. Általában csak mi jövünk le, esetleg még egy-két ember. Szerencsére eddig egyszer sem volt igazi tűzeset, a „legkomolyabb” dolog egy odaégett csirkemell volt. De nem csak nálunk van ez így. Amikor egy kirándulásból Birminghamen keresztül jöttünk haza úgy este tíz körül, az egyik elegáns hotel előtt fürdőköpenyben és papucsban álldogáló csoportot láttunk. Az On Arrival Trainingen a hostelben a második éjszakán éppen lefeküdtünk, amikor megszólalt a riasztó. Mindenhonnan pizsamás, összezavarodott emberek tódultak lefelé a lépcsőn (nagy hostel volt, mi a harmadik emeleten voltunk). Amikor elértük a második emeletet, elért hozzánk a hír, hogy téves riasztás volt, mindenki mehet vissza. A tömeg megindult visszafelé, és megint megszólalt a riasztó, ez még megismétlődött párszor, közben néhány staff member is körbement, hogy elmondják nincs semmi baj, nem kell lemenni. Közben néhányszor még mindig megszólalt a csengő (az a nagyon hangos kerregő, amilyen régen az iskolacsengő is volt), így még egy ideig sokadmagunkkal tanácstalanul álldogáltunk a folyosón, amíg úgy nem döntöttünk, hogy figyelmen kívül hagyjuk a további vészjelzést, és visszamentünk a szobánkba. Érthető, hogy félnek a tűztől, de ez a farkaskiáltás tipikus esete, ha ezek után tényleg lenne valami, senki nem venné komolyan.