Szeptember 4-én elérkezett az a nap, amikortól egészen más
lett az életünk itt a YMCA házban. A társaság kemény magja befejezte egy éves
pályafutását és itt hagyott minket. Lindát, a legfiatalabbat közlünk már
augusztus közepén elbúcsúztattuk, az egyetemi határidők miatt neki hamarabb
kellett otthon lennie. Marta, Sandy és Jeremie pedig együtt indultak három hete
vasárnap. Hetek óta készítettük a búcsúajándékokat, és miután Linda elment, már
érezni lehetett, hogy a hangulat alább hagyott, mégis nem tudtam elképzelni milyen
lesz azután, hogy mind elmennek. Velük is volt hivatalos búcsú tea party a
nappaliban, amin a koordinátorunk és az egyik volt munkatársunk is ott volt
néhány hónapos kislányával. Utána elmentünk a kedvenc pubunkba vacsorázni.
Az utolsó estén pedig Jóbarátokat néztünk (ezt a szokást nyáron vezettük be).
Másnap reggel kikísértük őket a vonatállomásra Birminghambe.
Én már nagyon sokszor búcsúztam életemben, és tudom, hogy a
legtöbb búcsú nem örökre szól. Lehet, hogy ezért van az, hogy ott, abban a
pillanatban nem sokszor nem érzek semmit. Csak akkor szorult el a torkom,
amikor láttam, hogy a többiek sírnak. Ez nálam olyan, mint az ásítás, átragad.
Igazán csak akkor éreztem meg a változást és az elmúló időt, amikor néhány nap
múlva tudatosult bennem, hogy senki nincs a szemközti szobában, nem ugorhatok
át csak úgy beszélgetni, és nem fogunk filmet nézni este a nappaliban.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése