Mindenkinek kell egy hely

„Everybody needs a place to stay.” Ez a YMCA egyik mottója. Ennek megfelelően a szervezet azzal is foglalkozik, hogy szállást biztosítson fiatalok számára a YMCA házakban. Mi is egy ilyenben lakunk. Három épület van: A, B és a Bungalow. A B épületben vannak az irodák, és ott van az az épületrész is, ahol az ovi, a holiday program és K-kats klub szokott lenni, az emeleten pedig szobák vannak. Mi az A épületben lakunk. Itt egyágyas és kétágyas szobák vannak, valamelyiknek van külön fürdőszobája, valamelyiknek nincs, ők a közös fürdőszobákat használják, egy nagy és egy kis konyha is van, lent pedig egy nappali. A Bungalow egy kis földszintes épület kerttel, ahol hat külön szoba van, két fürdőszoba és egy nagy konyha. Jelenleg senki nem lakik ott.

A szállások 18-30 év közötti fiatalok számára elérhetők. Van, aki már évek óta él itt, de sokan csak néhány hétre vagy hónapra jönnek. Sokan közülük tanulók vagy gyakornokok valahol a környéken, általában külföldiek. Azok, akik helyiek, a szociális helyzetük miatt veszik igénybe a szállást, mert nincs hová menniük (ahogyan ezt a Village People is megénekelte abban a bizonyos dalban J).  A harmadik csoport pedig mi vagyunk, az evs önkéntesek.

Az első megbeszélésünkön a koordinátorral már szóba kerültek a határok (bounderies). Vagyis az, hogy nem alakíthatunk ki szoros kapcsolatot a lakókkal. Ez nem azt jelenti, hogy nem állhatunk szóba velük, de például nem mehetünk el velük szórakozni, nem vehetjük fel őket Facebookon, nem folyhatunk bele a magánéletükbe. Ugyanez vonatkozik a fiatal önkéntesekre és azokra, akik az ifjúsági klubokba járnak. Ez egy munkahelyi etikett szabály, amely ha jól tudom minden szociális területet érintő szakmánál megvan. A koordinátorunk úgy fogalmazott, hogy tanár-diák kapcsolatként képzeljük el. Eddig teljesen rendben van, elméletileg, de a mi helyzetünkben van egy kis bonyodalom. Azt a részét értem, hogy nem prédikálhatunk a klubban arról, hogy ne dohányozz, ne igyál, ha a hétvégén együtt rúgtunk be. (Bár én amúgy sem prédikálnék, mert egyrészt felesleges, másrészt így is úgy is álszent dolognak tartom.) Meg még annak az elméletét is értem, hogy az YMCA-nél lakó hátrányos helyzetű fiatalok kapaszkodókat keresnek, ezért hajlamosak lehetnek túl erősen hozzákötődni bárkihez, akit elérnek. Mindegyik fél számára kínos vagy fájdalmas lehet, amikor kiderül, hogy az a kapcsolat, amit mi meg tudunk nekik adni nem az, amire ők vágynak. Nem beszélve arról, ha olyasmibe akarnának bevonni minket, ami ház szabályaiba vagy akár törvénybe ütközik, nem fogunk tudni kívülállóként, vagy a YMCA munkatársaként fellépni, ha barátok vagyunk. Ehhez is hozzátenném, hogy szerintem mindenkinek a saját felelőssége, hogy kivel barátkozik és mibe keveredik bele, tanácsolni lehet a távolságtartást, de ezek a szabályok rossz ízt és még több kínos szituációt hagynak maguk után. Például a nemzetközi tanulók vagy gyakornokok egyik kategóriába sem tartoznak, ők majdnem ugyanolyan helyzetben vannak, mint mi, csak máshol tanulnak, dolgoznak, de a határok rájuk is vonatkoznak. Egyszer például az egyik új lány azzal jött oda hozzánk, hogy nem tudja hogyan kérjen zsetont a mosógéphez, mert azt hallotta, hogy lakók nem beszélhetnek a munkatársakkal… A többiek pedig már az első napon elmesélték, hogy kisebb botrány volt abból, amikor kitudódott, hogy összebarátkoztak egy francia diákkal, aki ott lakott. (Ő már elköltözött mire mi megérkeztünk.) Gondolom ez lehetett az oka annak is, hogy a koordinátor nekünk majdnem egy órás kiselőadást tartott a határokról. Így elég felemás helyzetben vagyunk, hiszen egy nemzetközi környezetben élünk, sok emberrel, sok lehetőséggel, mégis csak egymással barátkozhatunk „legálisan”.

A koordinátorunk egyben a szállás főnöke is, így néha bekerül a beosztásunkba a „housing” is. Eddig nekem csak egy igazi feladatom volt ezzel kapcsolatban: Sandyvel közösen készítettünk egy posztert a munkakeresésről és az állásinterjúról. Elvileg lett volna egy esemény vagy klub, ahol beszélgetünk is erről, ötleteket, tanácsokat adunk, de a nyár folyamán elfelejtődött.

A munkánkhoz még egy dolog hozzátartozik. Hetente 1-2 alkalommal ügyeletben kell lennünk, ami azt jelenti, hogy arra az időre a szálláson kell maradnunk, és ha beindulna a tűzriasztó akkor nekünk kell foglalkozni vele. Illetve a mosógép és a szárítógép zsetonokkal működik, ezeket is az önkéntesektől lehet megvenni. Ha bármi szokatlan történik az ügyeletünk alatt, azt leírjuk a „duty book”-ba, más dolgunk nincs ezen kívül. Van egy lány, aki már nagyon régóta itt lakik, ő a „specialista” duty ügyben, ő mutatta meg a dolgokat nekünk. Nagyon kedves, közvetlen természete van, és azt hiszem ő veszi a legkomolyabban ezt a feladatot közülünk. Mostanában nem nagyon látom, pedig amikor idejöttem majdnem minden nap találkoztam vele. Mivel a szállásunk egyben a munkahelyünk is, soha nem szűnünk meg „staff member” lenni. Ez egy kicsit zavaró, de nem tesznek ránk annyi felelősséget, hogy kényelmetlenül érezzük magunkat miatta.

Volt róla szó, hogy az önkéntesek a Bungalow-ban fognak lakni, így teljesen külön helyünk lenne egy nagy konyhával és egy kis udvarral. Nyáron még erősen reménykedtünk benne, hogy majd átköltözhetünk, de ez azóta sem valósult meg.

A mi részlegünk a tetőtérben van, három kétágyas és egy darab egy ágyas szoba áll rendelkezésünkre. Egészen eddig osztoztunk egy szobán Natival, két hete viszont elfoglaltam a szomszédos egy személyes szobát, ezzel visszanyerve a régóta hiányolt privátszférámat, aminek nagyon örülök. Ez úgy történhetett meg, hogy azok, akik tavaly szeptemberben érkeztek, hazamentek, de erről majd a következő posztban írok.