Céad míle fáilte

Az írországi kirándulás, már a megérkezésünk napján szóba került és végül márciusban foglaltuk le a jegyeket. Dublinban töltöttünk négy napot, május 11-től 14-ig. Megnéztük a várost, csatlakoztunk egy walking tourhoz, ahol egy nagyon lelkes ír idegenvezető vezetett körbe minket a folyó déli oldalán, minden nevezetességhez valami magyarázatot, érdekességet fűzve. Tőle hallottuk a címben szereplő ír nyelvű mondatot is, ami egy köszöntés, szó szerint "one hundred thousand welcomes" vagyis "százezer üdvözlet". Utána szétváltunk, néhányan a Guiness storehouse-ba mentek, hogy megnézzék hogy készül a híres ír sör. Engem a sör annyira nem érdekel, itt csak azért iszom, mert a bor nagyon rossz. Hárman maradtunk, de mindhárman másfelé mentünk, úgyhogy megint volt időm egy kicsit egyedül csavarogni a városban, és csinálni néhány jobb képet, mint az idegenvezetés alatt. 

Esténként bejártunk egy csomó ír pubot a Temple baron, és azon kívül is. Mindenhol élőzene volt, amit imádok, egyik helyen ír sztepptáncot is láttunk. Az utolsó napot pedig az állatkertben töltöttük.

De a legemlékezetesebb az utolsó előtti nap volt, amikor ellátogattunk Howthba egy tengerparti faluba Dublin külvárosában. Életemben először láttam a tengert. Eddig úgy képzeltem, hogy olyan, mint egy hatalmas tó, aminek nem lehet látni a túlpartját és nem értettem miért van mindenki annyira oda érte. De amint leszálltunk a vonatról, már tudtam. Benne van a levegőben, a víz is más, olyan, mintha élne, ahogyan a hullámok csapkodják a sziklákat. Az egyik oldalon látni lehet az Ireland’s Eye nevű szigetet, a másik oldalon viszont csak a horizontot. Órákat töltöttünk azzal, hogy hol itt hol ott ültünk a parton, fényképezkedtünk, heverésztünk együtt, de mindenkinek megvolt a maga „ideje a tengerrel”. Én úgy éreztem egésznap ott tudnék ülni a sziklán és nézni a hullámokat. Miután összeszedtük magunkat elindultunk az egyik turistaúton fel a sziklás dombra, ahonnan még szebb kilátás nyílt a partra és a falura. Az út hol gyönyörű sárga virágokkal volt szegélyezve, hol, pedig azokkal a tüskés fekete bokrokkal, amik nekem az Oroszlánkirályt juttatták eszembe. Amikor leértünk még egyszer lementünk a partra és néhányan, ha már a tengernél vannak, nem akarták kihagyni a fürdést, még akkor sem, ha az Északi-tenger az, és a hőmérséklet éppen hogy csak megközelítette a húsz fokot. Kicsit odébb is vígan pancsolt két gyerek, de már hozzászoktam, hogy az ittenieknek egészen más a hőérzékelése. A mieink is kiállták a próbát, alámerültek a tengerben és felvétel is készült róla. Én addig a napon süttettem magam, szépen le is barnultam. Késő délután indultunk vissza. Ez volt eddig a legszebb kirándulásunk.