Könnyű álom projekt

Amikor februárban megkaptuk az első beosztásunkat rögtön szemet szúrt a „Sleep easy” nevű program február 26-án. Találgattam, hogy vajon mi lehet. Mivel tudtam, hogy oviban is fogunk dolgozni, először arra gondoltam, hogy valami gyerekeknek szóló „csendes pihenőt” jelent. Még aznap megtudtam, hogy nem. Marta úgy konferálta fel, hogy „the day when we will die.” (Az a nap, amikor meg fogunk halni.) Aztán elmagyarázta, hogy aznap este kimegyünk valahová az utcára, és ott fogunk aludni, hogy segítsünk a hajléktalanokon. Budapesten is voltak/vannak hasonló akciók, nem tudtam, hogy ezt is úgy kell-e majd elképzelni, hogy kivonulunk egy köztudottan hajléktalanok által lakott területre és ott dacolva minden körülménnyel megpróbálunk kapcsolatokat létesíteni. Soha nem vettem részt ilyen programokban, mert nem éreztem rá indíttatást, most azonban úgy gondoltam, állok elébe, megnézem, milyen lehet.

Idővel természetesen megismertük a részleteket és a pontos szerepünket az eseményen. Ez egy kicsit más, mint amikről eddig én hallottam, mondhatni lightosabb verzió. Nem hajléktalanokkal való interakcióról szól, nem közvetlen segítség, inkább egy jelképes dolog, amivel adományt gyűjtenek, hogy a befolyt pénzt ilyen területen használják fel. Már több éve fut ez a projekt, több városban is évente megrendezi a helyi YMCA. Két ilyen alkalom volt: az első február 26-án, a második március 18-án. Az első fiataloknak, gyerekeknek szólt, és nem az utcán, hanem egy ifjúsági központ kinti kosárlabdapályáján rendezték meg. Iskolások jelentkezhettek csoportokban. Minden résztvevő kapott kartondobozt, amiből megépíthették a „szállásukat” éjszakára, és ott aludtak. Takaróról, hálózsákról mindenkinek magának kellett gondoskodnia (mi az önkéntesek kaptunk kölcsön a YMCA-től). Valamint volt meleg leves, tea, kávé. Alkoholt mindkét alkalommal tilos volt bevinni és fogyasztani. A programok egy részét, nekünk evs önkénteseknek kellett megvalósítani (például fitness óra, táncos foglalkozás, nyelvóra). Minden csoport a részvételi díjjal járult hozzá a fiatal hajléktalanok megsegítéséhez, és azzal a tapasztalattal lett gazdagabb, hogy milyen érzés a szabadban aludni, amikor fagypont alá csökken a hőmérséklet.

Az első

A februári alkalom délutánján szendviccsel, sok meleg ruhával, sapkával, kesztyűvel, vastag zoknival felszerelkezve készen álltunk az indulásra. Clifton Road Youth Centre adott helyet az eseménynek. Sok programmal készültünk és készültek a YMCA munkatársai is, azonban egy kis táncoláson (természetesen a Village Peoplere is sor került) és mozgáson kívül a foci kötötte le leginkább a gyerekeket. A földön szétdobált takarók, hálózsákok nekem az otthoni aluljárókat juttatták eszembe, ahol abban az időben, amikor eljöttem újra ilyen állapotok uralkodtak el. De jobban belegondolva az egész leginkább egy nagy szabadtéri pizsama partyhoz hasonlított. A gyerekek körülbelül 11-15 évesek lehettek, és pizsamában voltak. Különösen a lányoknak voltak extrém konstrukcióik. A mindenféle állat mintájú kezeslábas plüsspizsama is nagyon menő volt, gondolom aláöltöztek, de az is lehet, hogy nem, mert láttam néhány pólóban szaladgáló gyereket is. 11 óra körül osztottuk ki a dobozokat, és a gyerekekkel egy időben mi is megépítettük az éjszakai menedékünket. Egy doboz nem lett volna elég egy embernek, így több dobozt ragasztottunk össze. Ilyen lett:

Hatan aludtunk benne mi lányok (a fiúknak külön helye volt).

A lámpaoltás után már csak a tűz és a telefonok világítottak, a hőmérséklet pedig egyre csökkent. Ruhástul, egyedül a cipőtől megszabadulva bújtunk be a hálózsákokba, de én még így is fáztam. Szerencsére nincsenek gondjaim az alvással, szinte bárhol tudok aludni, nem a körülmények, inkább a lelkiállapotom függvénye, hogy mennyire. Akkor is hamar „kikapcsoltam”, de óránként felébredtem, egyre jobban fáztam, több ruhát viszont már nem tudtam magamra venni. Kényelmetlen volt és nyomasztó, hogy bármit csinálok, ha felállok, ha visszabújok, akkor se lesz jobb, mivel sötét van, semmivel nem tudjuk elfoglalni magunkat a beszélgetésen kívül, ahhoz viszont én is, a többiek is fáradtak és nyomottak voltunk. Félelmetes belegondolni, hogy sokan minden este ezt élik meg, hozzáadva az utca minden bűzét és mocskát, a zajokat, és azt, hogy akik mellé esetleg kénytelenek odafeküdni, nem biztos, hogy barátságosak és megbízhatóak. Mindezt nem azzal a tudattal, hogy néhány óra múlva visszamennek a kényelmes ágyukba, hanem úgy, hogy semmilyen utat nem látnak arra, hogy ez valaha másképp lesz. Félig alva, félig ébren voltam reggel hatig, amikor elgémberedett tagokkal kimásztunk a dobozból. A többiekkel együtt szétbontottuk a fekvőhelyeket, összeszedtük a szemetet és indultunk vissza a YMCA házba. Azt hiszem ezután mindenki jobban tudta értékelni az ágyát és a meleg szobáját, én legalábbis biztosan.