Az első élmény a munkával kapcsolatban a K-Kats volt. Egy délutáni klub csütörtök este és szombat délután fogyatékkal élő fiatalok számára. Ezelőtt nem igazán kerültem kapcsolatba sérültekkel, egy kicsit tartottam tőle, hogy nem tudok majd mit kezdeni a helyzettel, és lehet, hogy nem fogom szeretni. A fogyatékkal élőkhöz való hozzáállásomat a Virágot Algernonnak és az Egerek és emberek alakították ki körülbelül tizenhat, tizenhét éves koromban. (Előbbit olvastam, utóbbiból a színdarabot láttam.) Csupán ezekből a művekből volt sejtésem arról, mit jelenthet együtt élni ilyen emberrel, és ezek után tudatosult bennem, hogy az intelligencia és a műveltség inkább kötelességekkel és felelősséggel jár, nem pedig azzal a joggal, hogy bárki fölé helyezhetjük magunkat. De ezek csak elvek, gyakorlatban elképzelhető, hogy minden idegem tiltakozni fog, és kényelmetlenül fogom érezni magam.
Nagyon pozitív meglepetés ért. Széles skálán oszlik el az állapotuk, a teljesen kommunikáció- és mozgásképtelentől az olyanokig, akikről ránézésre nem mondtam volna meg, hogy bármi betegségük lenne. Kialakult rutinjuk van: először evés (mindenki hozza magával a kis uzsonnás dobozát), utána aki akarja megoszthatja a többiekkel, ami történt vele a héten vagy amit fontosnak tart. Itt mutattak be minket is, a két új önkéntest, az első szombati alkalommal.
Abban az időben, amikor csatlakoztunk, éppen a K-kats showra készültek (értesüléseim szerint már szeptemberben is ezt csinálták és valószínűleg korábban kezdték). Ez egy évente megrendezett műsoros est, ahol sérültek lépnek fel énekekkel, táncokkal. A produkciók általában csak annyiból álltak, hogy a laptopról szóló eredeti szám mellett énekeltek, és/vagy egy nagyon egyszerű mozgásokból álló koreográfiát táncoltak, néhányan pedig csak mozogtak a zenére, úgy ahogyan érezték. A fellépésig tehát minden alkalom próbával telt. Különösebb feladatunk itt nem volt, megnéztük őket, beszélgettünk velük, beszálltunk a közös éneklésbe és táncokba. Néhány önkéntes kisegítőként be volt osztva egy-egy produkcióba, hogy ha valaki elvesztené a fonalat, ne fulladjon káoszba az egész, legyen kiről "lesni", hogy éppen mit kell csinálni. Illetve a 9 evs önkéntesnek is volt egy külön száma, mégpedig egy közös tánc arra a bizonyos Village People dalra. Amikor otthon az ismerőseimnek, munkatársaimnak elmondtam, hogy a YMCA-nél fogok dolgozni, az első reakció ez a szám volt, meg az, hogy remélik nem kell majd indiánnak beöltözve táncolnom. Nos, nem indián voltam, hanem építőmunkás láthatósági mellényben meg sisakban. :)
Hallottam már korábban, hogy közülük sokan sokkal intenzívebben élik meg és mutatják ki az érzelmeiket mint a többi ember, de ezt megtapasztalni egészen hihetetlen volt. Egyébként is érzékeny vagyok a hangulatokra, más emberek érzéseire, így ennyi lelkesedés és őszinte jókedv nagyon jó hatással volt rám. Minden egyszerű kis mozgást komoly koncentrációval, ugyanakkor azzal a természetes vidámsággal csináltak, amit a zene kivált. Persze nincsenek nagy illúzióim, hallottam már kevésbé szívderítő sztorikat is az ott dolgozóktól. Ezekből viszont az látszik, hogy nekik mennyire toppon kell lenniük, hogy kezelni tudják azokat a zavaros és fura helyzeteket amiket a sérültek teremteni tudnak. És úgy látom itt nagyon jól csinálják.
Azt hiszem, a második alkalommal voltunk ott, megint néztük a próbát, ezúttal több számot is láttunk, köztük az egyik fiú énekét. Jess Glynntől a Take me home volt. Talán a szöveg volt az, ami összekeveredett a saját honvágyammal, és a felfokozott érzékenységemmel, vagy egyszerűen csak annyira kedves és megható volt az előadása, olyan átéléssel csinálta, mintha tényleg ő énekelne (énekelt egyébként, csak az eredeti hangja elnyomta), a lényeg, hogy egyszer csak elkezdtek folyni a könnyeim. Gyorsan zsebkendő után kotorásztam a zsebemben, de mivel körben ültünk nem tudtam sokáig észrevétlen maradni. Az egyik lány rögtön ott termett mellettem, hogy megöleljen. Neki mindenre nagyon túlzott reakciói vannak és imád szerepelni, szóval nyilván úgy érezte ebben az "eseményben" is részt kell vennie. Igyekeztem minél hamarabb összeszedni magam, a következő számnál már együtt énekeltem az ásványvizes üveg mikrofonba a mellettem ülő fiúval.
Utólag nem tudom, hogy akkor bennem volt-e az a gondolat, hogy akik itt vannak milyen szerencsések, hiszen van otthonuk, van valaki, aki beíratja, elhozza őket ide, hogy jól érezzék magukat, de hányan vannak, akiknek nemhogy ez, még a minimális emberi kapcsolatok sem adatnak meg. Ez nagyon patetikusan hangzik, mindenesetre szomorú tény, és sokszor eszembe jut ezeken az alkalmakon.
A K-Kats show március 11-én volt. A Sutton Coldfiel Town Hall (a városháza) színháztermében rendezték meg. A közönség a hozzátartozókból és a YMCA mukatársaiból állt. Igényes jelmezekben és sminkben álltak színpadra az előadás címe "The best of the west end" volt. A szervezést gondolom az évek során fejlesztették ki úgy, hogy minimálisra csökkentsék a káoszt, mindenki a helyén legyen időben, a megfelelő ruhában, minden visszakerüljön a helyére, és mindeközben ne fokozódjon a stressz. Ez úgy vettem észre sikerült, még a váratlan helyzetekkel együtt is. (Például amikor egyikük néhány perccel az utolsó közös szám előtt kapott valami rohamot és kezdett el sikítozni, de ezt is elismerésre méltó lélekjelenléttel oldották meg.) Az evs önkéntesek a rendes munkatársak mellé voltak beosztva az öltözőkbe, így magát a műsort csak azok látták valamennyire, akik a földszinten voltak. De készült felvétel róla, remélem hamarosan megkapjuk a dvd-t. Én az egyik emeleti öltözőben voltam Sandyvel. Nem hagyhattuk őket felügyelet nélkül, szóval arról, hogy mi minden történt még, nem sokat tudok. Mondták korábban, hogy úgy próbálják elosztani őket, hogy a nehezebben kezelhetőek lent maradjanak. Nekünk tényleg könnyű dolgunk volt, segítettünk nekik ebben-abban, de többnyire önállóak voltak az öltözködésben. Arra kellett figyelnünk, hogy ki mikor következik, lehetőleg maradjanak az öltözőben, amíg nem szerepelnek, és beszélgessünk velük. Mi a YMCA songgal a vége felé kerültünk sorra, utána még volt két össznépi tánc is. Azt hiszem mindenki számára maradandó élmény volt az este. Az a pillanat maradt meg bennem leginkább, amikor az egyik tánc után visszajöttek az öltözőbe, a lányok a szép ruhájukban voltak, és amikor kérdeztem egyikőjüket, hogy milyen volt, azt felelte: "It was amazing."
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése