Tanuljunk meg játszani – Playwork training

Múlt héten kedden délután kaptam egy sms-t az egyik munkatársunktól, hogy szerdán ne szokásos módon az oviba menjek, hanem lesz egy training, amin szeretné ha részt vennénk Natival, mert jól fog jönni a Holiday programhez. Négy alkalmas, minden szerdán a következő hetekben. Úgyhogy szerdán vele és még három helybeli fiatal önkéntessel beszálltunk a YMCA mini buszba (általában ezzel közlekedünk, ha többen megyünk valahová). Egy kis eltévedés után meg is érkeztünk egy másik városba, ahol egy ifjúsági központban volt a training. Két idősebb nő vezette, nagyon szimpatikusak és kedvesek voltak. Rajtunk kívül volt még két lány, akik egy nemzeti parkban dolgoznak (gondolom az ottani gyerekfoglalkozásokhoz kerestek ötleteket, módszereket), a többiek pedig – ahogy az egyik fiatal önkéntes mondta – „ázsiai anyukák” voltak (szerintem nagymamák is), vagyis többnyire indiaiak, és egy szintén (szerintem) indiai férfi, aki a második alkalom felét a napszemüvege mögött végigaludta. Körülbelül 18-20-an lehettünk az első alkalommal, második héten úgy 15-en. A csoport többségének voltak nyelvi nehézségei, szóval itt nem voltunk kisebbségben. A szokásos köröket futottuk: bemutatkozás, ismerkedős játékok, kis csoportokban írjuk fel egy listára, hogy mit szeretnénk. 

Én személy szerint arra számítottam, hogy tanulhatok néhány módszert vagy kapok néhány ötletet arra hogyan kell egyszerre több gyerekkel foglalkozni, játékot vezetni, hogyan lehet a problémás helyzeteket megoldani. Hát erről egyáltalán nem esett szó. Viszont láttam és hallottam sok érdekes dolgot a két alkalom alatt, amiért azt tudom mondani, hogy nem volt hiábavaló elmenni. Elsősorban a gyerekközpontúságot hangsúlyozták, vagyis azt, hogy meg kell adni a gyereknek azt a szabadságot, hogy eldönthesse részt akar-e venni egy programban, játékban vagy nem. Még akkor is, ha szülőként, tanárként, felnőttként úgy gondoljuk, hogy nagyon jó lenne neki, amit akarunk, ne erőltessünk semmit. A mi dolgunk annyi, hogy felkínáljuk a lehetőségeket. Ez viszont sokkal komolyabb feladat, mint amilyennek első hallásra tűnik. Itt kapcsolódik be az a dolog, amire már az oviban felfigyeltem, és ezek szerint nincs ez másképp máshol sem: a gyerekeket egyre inkább túlféltik. Nem is tudom megszámolni hányszor hallom egy nap azt, hogy „not safe”. Legutóbb már ott tartottunk, hogy a fogócskát az udvaron sem nézték jó szemmel. Az egyik vezető elmondta, hogy Birminghamban bezárták az összes gyerek „kalandparkot” egy haláleset után. Vagyis a fő probléma az, hogy sem a hivatalos szervek, sem a pedagógusok, és minden bizonnyal a szülők többsége sem akar felelősséget vállalni azokért a balesetekért, amik megeshetnek a gyerekekkel, ha megadjuk nekik a lehetőséget, hogy próbálkozzanak, feszegessék a határaikat. Pedig ha belegondolunk, a felnőttek fő feladata nem az lenne, hogy mindent kontrolláljanak és elrendezzenek a gyerek körül, hanem az, hogy biztosítsák nekik a biztonságos hátteret ahhoz, hogy maguk fedezzék fel a világot. Meg kell adni a lehetőséget rá, hogy koszosak legyenek, megsérüljenek, konfliktusba kerüljenek a többiekkel, frusztráltak legyenek, mert ezekre a tapasztalatokra szükség van ahhoz, hogy később magabiztosabban és felelősségteljesebben oldják meg a problémáikat. Tulajdonképpen ez a játék, nem csak szórakozás, nem csak tanulás, hanem az érzelmek teljes skálájának megélése is. A szülőknek pedig ott kell lenniük, hogy legyen kihez fordulni, hogy segítsenek, ha baj van, hogy megoszthassák velük az élményeiket, de ők maguk nem részesei a gyerek tapasztalatának. Megtalálni ezt az egyensúlyt nagyon nehéz, egész szemléletváltást és nagy kockázatvállalást követel, és ezt nem könnyítik meg a hivatalos szervek sem. Mégis én is úgy gondolom ez a legnagyobb ajándék, amit egy gyereknek adhatunk az életben, hogy történhet bármi, kerülhet akármilyen helyzetbe, csinálhat akármilyen hülyeséget akkor is lesz ott valaki, akihez mehet, aki segít neki. Persze ezt nem lehet pár óra vagy pár nap alatt megtanulni, mindenkinek egyénileg kell kialakítania a hozzáállását, de jó tudni, hogy vannak még akik így gondolják és ezt terjesztik.

Ezenkívül kaptunk még papírokat mindenféle definíciókkal a játékhoz kapcsolódóan. Közben játszottunk csoportos játékokat is. Az ázsiai anyukák nagyon aranyosak voltak, ahogy szégyenlősségüket leküzdve bekapcsolódtak, szaladgáltak, labdáztak és élvezték. Elmondásuk szerint legtöbben azért jöttek, mert nem találnak munkát, otthon vannak a gyerekekkel és szeretnének többet játszani velük, jobban érteni őket. Nagyon becsülöm őket ezért és örülök, hogy találkoztam velük. 

Az utolsó feladat arról szólt, hogy hogyan kezelnénk ifjúságsegítőként egy olyan esetet, amikor egy táborban felfedezzük, hogy az egyik gyerek valószínűleg családon belüli erőszak áldozata. Az egyes jelek kirakó darabokra voltak írva és csak az utolsón vált elég egyértelművé a helyzet. Természetesen megállapodtunk abban, hogy nem kell egyből a legrosszabbra gondolni, rengeteg oka lehet annak, ha egy gyerek rosszul van, ha nem akar a többiek előtt öltözni, sőt a sebhelyek is normálisak, ha a fent említett módon van lehetősége felfedezni a világot. A végső konklúzió pedig az volt, hogy akkor is, ha elég alapos a gyanúnk, a gyerek az első, nem az, hogy magunkat bevédjük. Vagyis ha élvezi a játékokat, szeret a többiekkel lenni, ne vonjuk ki erőszakosan, (azért mert fel kell venni  a jegyzőkönyvet és jelenteni kell a dolgot) és ne erőltessük, hogy beszéljen erről a nyilvánvalóan kényes témáról, ha nem akar vagy még nem bízik meg eléggé bennünk. Ugyanaz a feladat, mint általában. Megteremteni azt a környezetet, ahol biztonságban érezheti magát és lassan közelíteni felé. Azonban egy dolgot nem tehetünk: nem ígérhetjük meg neki, hogy titokban tartjuk a dolgot. A szükséges lépéseket meg kell tenni, a kérdés csak az, hogy hogyan. Minden eset egyéni, függ a gyerek személyiségétől, a mi személyiségünktől, az ügy súlyosságától, a helyszíntől, és biztos még rengeteg más tényezőtől is. De mindig a megoldást kell keresni, és a felnőttnek kell vállalnia a kockázatot.

Számunkra ennyi volt a tréning. Ha három alkalmon részt tudtunk volna venni, kaptunk volna egy oklevelet, de jövő héten szerdától péntekig az On Arrival Training lesz a program Londonban, utána pedig szintén szerdán indulunk Dublinba négy napra. Szóval a május eleje nagyon izgalmasnak ígérkezik.