The spaghetti incident – Napjaim az oviban

Eddig még nem írtam róla, pedig ez az a hely, ahol a legtöbb időt töltöm. A nursery vagyis hivatalosan pre-school. Ebben a hónapban egy hét kivételével heti két-három alkalommal voltam/vagyok az oviban. Február végén és márciusban is hasonlóan volt. Én magamban ovinak hívom, bár ez nem egészen pontos meghatározás, mivel az angol oktatási rendszer kicsit másképp működik. Ha a tevékenységüket a mi rendszerünkben kéne elhelyezni, azt mondanám bölcsi, ovi és iskola előkésztő egyben. 2-4 éves gyerekek járnak ide, a szobatisztaság nem feltétel, sokan közülük még pelenkásak, de ez nem jelent problémát. Reggel 10-től délután 3-ig vannak ott, a legtöbben mind az öt órára, néhányan csak az első kettő és félre vagy csak délutánra. Egy-két gyereket már 9-re hoznak és ott reggeliznek. Mi fél 9-re megyünk és segítünk előkészíteni a terepet. Itt van a mellettünk lévő épületben a YMCA-nél, de ők egy külön szervezet a csak a termet bérlik. Mivel itt szinte minden programhoz ugyanazt a termet használják, minden nap délután egy sarokba pakolunk minden cuccot, pénteken pedig a kinti tárolókba, hogy hétvégére teljesen üres legyen.

Segítünk mindenben, amiben tudunk vagy amire megkérnek (előkészíteni a gyerekeknek a kézműves foglalkozást, ebédhez teríteni, elmosogatni) de alapvetően a gyerekekkel vagyunk. Mindig legalább két felnőttnek kell lennie ott ahol gyerekek is vannak, de általában többen vagyunk.  

Hasonlóan ahhoz, ami nálunk is kezd divatba jönni, projektekben, témákban gondolkodnak. 5-6 hetes periódusok vannak, melyek mind más téma köré szerveződnek (pl. most a vadon élő állatok vannak, előtte a farm volt). Ez abban nyilvánul meg, hogy ilyen témájú meséket olvasnak nekik, előkerülnek ehhez kapcsolódó játékok és amiket készítenek azok is ehhez kapcsolódnak. Mivel nagyon nagy az életkori eloszlás, a fejlesztő foglalkozásokhoz külön választják a kisebbeket és a nagyobbakat. Leginkább a számokat és a betűket hangsúlyozzák, néha úgy érzem már túlságosan is. De nem vagyok óvodapedagógus, nem tudom hogyan kéne ennek működnie, csak azt írom le, amit látok. Annak ellenére, hogy irodalmár vagyok, úgy gondolom nem az a legfontosabb, hogy egy gyerek négy éves korára ismerje a betűket. Arra majd ott lesz az iskola. Persze szabad játékban sincsen hiány, rengeteg játékuk, jelmezük van, valamelyik állandó néhányat cserélnek hetente.

Az nagyon tetszik, hogy mindig van valami tapintással kapcsolatos játék. Flubber (egy a zselészerű, félig folyékony, félig szilárd anyag, kint az udvaron szokták kitenni nekik egy kerek asztalra, aminek szegélye van). A farm projekt alatt egy tartályban föld volt, abba lehetett eltemetni igazi és műanyag zöldségeket. Természetesen klasszikus homokozó is van, szintén tartályban. Legutóbb pedig egy tál főtt spagettit borítottak ki nekik, amit megszórhattak csillámporral és turkálhattak benne. Ezért már kevésbé lelkesedtem két okból is; egy: szeretem a spagettit és szívesen ettem volna egy tállal ahelyett, hogy a kukába dobjam, kettő: nem volt jó mulatság feltakarítani, különösen a csillámporral együtt.

Szeretem a kicsiket, nagyon aranyosak, elevenek. Jó velük játszani, olvasni nekik, feladni rájuk a kis kabátjukat, a jelmezeiket. Az ovi jó arra is, hogy az ember hozzászokjon az angol nyelvhez. Persze a staffal itt is kommunikálni kell, de ugyebár itt a környezetből adódóan is türelmesebbek, megértőbbek. A gyerekek meg nem törődnek az akcentusoddal, azzal sem, ha valamit rosszul mondasz. Ha pedig nem érted, amit ők mondanak, akkor addig mondják, amíg ki nem találod vagy egyszerűen csak továbbállnak valamelyik óvó nénihez. Néha persze akadnak olyan helyzetek, amikor nehezebb, például amikor akkora hangzavar van, hogy nem az idegen nyelv jelenti a legnagyobb kihívást, hanem az, hogy egyáltalán meghalljam, mit akarnak mondani.

Azelőtt keveset voltam ilyen kicsi gyerekek között, számomra is meglepő volt, hogy mennyire jól bírom. Ez a projekt nem túl népszerű a régebbiek körében. Persze én sem vagyok a fáradhatatlan fajta, a heti három alkalmat már kicsit soknak éreztem. Egy rokonnal, ismerősök gyerekével babázni egészen más, mint amikor ilyen sokan vannak. Amilyen kicsik olyan hangosak, (és ahhoz is lenne egy-két szavam aki játék szerszámosládát vett nekik kalapáccsal meg felhúzható fúrógéppel) engem leginkább ez fáraszt le. De nagyon szeretem őket, így nem tudok rosszul érezni irántuk, akkor sem ha a legritkább esetben csinálják azt amit mondok. Nem lehet folyton azt mondani nekik, hogy maradjanak csendben, valahol kell, hogy szaladgáljanak meg sikítozzanak. Csak az a gond, hogy ez az ovi ezzel a pici kerttel kevés ehhez.